Nemcsak sírkövek, hanem valóságos műemlékek százai néznek szembe a belépővel, de sajnos egyre több a kidöntött, az összetöredezett síremlék Erdély leghíresebb temetőjében, a kolozsvári Házsongárdban.
Nagy élmény abban a temetőben sétálni, ahol az erdélyi magyarság nagyjai alusszák örök álmukat – nyilván, hogy Áprily Lajos gyönyörű költeményének sorai járnak az ember eszében, de ez így is van rendjén. Apáczai Csere János és holland felesége, Aletta van der Maet síremlékét is megkeressük és megtaláljuk ezen a szombat délutánon. S szomorúan botlunk bele ledöntött, vagy megrongált sírkövekbe. A magyarok a temetőben is fogynak Kolozsváron: manapság bevett szokás errefelé, hogy évszázados magyar sírokba temetkeznek bele az itteni románok.
„A tavasz jött parttalan időben/ s megállt a házsongárdi temetőben. / Én tört kövön és porladó kereszten/ Aletta van der Maet nevét kerestem.” – írja Áprily Lajos minden idők egyik legszebb magyar versében. Most nem tavasz, hanem ősz van a Házsongárdi temetőben, s a napsütéses szombat délutánt kihasználva elég nagy a nyüzsgés a nagy kiterjedésű, mintegy tizenhat hektáros kertben. Román beszéd, magyar beszéd vegyül a sírok között. Akárcsak a síremlékek: a valaha magyar temetőként számontartott helyen ma már többségében román feliratok olvashatók, hiszen ez lett a fejlődő Kolozsvár legnagyobb kiterjedésű temetője.
A Házsongárd rövid története
A temetőkert több mint négyszázéves, hiszen a kutatások szerint az első sírok az 1585–1586-os nagy pestisjárvány idejében létesültek Kolozsvárnak ebben a részében. Ezt előzte meg az a tény, hogy 1573 februárjában a város közgyűlése határozatot hozott egy új temető kijelöléséről. Nem ez volt az utolsó pestisjárvány, hiszen 1622–1623-ban, 1633– 1634-ben, valamint 1645– 1646-ban is tizedelte Kolozsvár lakosságát. Először 1739-ben bővítették, Fabritius de Gladis báró kertjét a lutheránus egyházközségnek adományozta: a temető nyugati részét ma is lutheránus temetőnek hívják. A legkeletibb részen hozták létre a zsidó temetőt. 1892-ben ismét növelték a területet dél felé, a múlt században azonban teljesen megtelt. Elnevezése német eredetű, 1503-ban bukkan fel a Harssongart („Nyulaskert”) névalak, ez magyarosodott a későbbiekben, a 19. század elejétől ez a magyar név használatos.
Séta Szilágyihoz és Apáczaihoz
Évszázadok alatt neves erdélyi írók, egyházi vezetők, művészek, tudósok, politikusok és családjaik temetkeztek ide, gyakorlatilag az erdélyi magyarság elitje. A főbejárattól ha egyenesen indulunk felfelé, akkor a Nyugati főúton haladunk. Jobboldalt a lutheránus temető, szélében nyugszik Reményik Sándor (1890–1941) transzszilvanista költő, síremléke tele van piros-fehér-zöld koszorúkkal és zászlócskákkal. Tőle érünk Kós Károly (1883– 1977) családi síremlékéhez. A temető felső csücske tele van híres emberekkel: talán az egyik leghíresebb és legtragikusabb sorsú család a Szilágyiéké: Szilágyi Domokos (1938– 1976) költő öngyilkosságára következő évben fia, Attila (Kobak) a bukaresti földrengés áldozata lett, felesége, Hervay Gizella pedig 1982-ben Budapesten lett öngyilkos – most egy sírban nyugszanak. Éppen gróf Mikó Imre (1805–1876) impozáns fekete márványobeliszkje felé indulunk, amikor megpillantom egyik kedvenc íróm, Bálint Tibor (1932–2002) sírját: a Zokogó majom szerzőjének sírköve nagyon modern és érdekes, a földön fekszik, rajta neve, az évszámok és portréja. Mikó Imre sírjától egy másik impozáns síremlék látszik, valósággal kimagaslik a temetőből: az „utolsó erdélyi polihisztor”, Brassai Sámuel (1800–1897) sírja ez – tőle kicsit visszafelé, a keleti főút mentén nyugszik Berde Mózsa (1815–1893) politikus, akinek jelentős szerepe volt az 1848-as háromszéki ellenállásban. Unitárius volt ő is, akárcsak Kriza János (1811–1875) püspök, a Vadrózsák című népköltészeti gyűjtemény szerzője. Több unitárius egyházfő között nyugszik, kis kertecskéjükbe azonban 1994-ben egy román nevű férfit is eltemettek. A keleti főút és a temető közepébe vezető kis út határolja azt a kis szegletet, ahol Apáczai Csere János (1625–1659) és hitvese, a holland Aletta van der Maet síremléke van – a legnagyobb erdélyi peregrinus hollandiai tanulmányok után (Magyar Encyclopaediája 1655-ben jelent meg Utrechtben) tért haza Kolozsvárra, ő volt az anyanyelven folyó oktatás első szorgalmazója. Tőle nem messze nyugszik a híres nyomdász, Misztótfalusi Kis Miklós (1650–1702), aki szintén Hollandiában tanult. Ha a középső útra térünk, hamarosan egy újabb híres magyar költő, a fiatalon elhunyt Dsida Jenő (1907–1938) és családja sírboltjához jutunk. Sétánk a főbejárathoz közel levő egykori kolozsvári mozitulajdonos, Janovits Jenő (1872–1945) és felesége, Poór Lili színésznő (1886–1962), mellettük pedig Szentgyörgyi István (1842– 1931) és Kovács György (1910– 1977) színművészek, illetve Bajor Andor (1927–1991) író sírjának megtekintésével fejeződik be. Ebben a temetőben nyugszik az 1995-ben elhunyt legendás futballedző Kovács István (Kopek) is, aki az Ajax Amszterdammal kétszer hódította el a Bajnokcsapatok Európa Kupáját. Sírját nem találtuk meg. Majd legközelebb…
Pusztul a temetőkert
Ami mindezt a szépséget és meghittséget megtöri, hogy piszkos, rosszindulatú kezek rongálnak, garázdálkodnak a Házsongárdban évek óta: főleg a fémdíszeket lopják nagy előszeretettel, hogy az ócskásnál némi pénz üsse a markukat. Tizenéves, kiskorú suhancok, börtöntöltelék-növendékek, akiket nem lehet felelősségre vonni, s akik éjszakákat töltenek a műemléknek számító sírkövek között anélkül, hogy felfognák annak értékét. Ottjártunkban is járőrözik két unott zsandár, de a sírgyalázók általában nem kerülnek elő. A másik gond a magyar feliratok feltűnő fogyása: az egész Házsongárd olyan benyomást kelt, mintha a régi magyar sírok közé románokat temettek volna – egyébként arra is van példa, hogy magyar temetkezik magyarra, nem is egy. Belebetonoznak a műemlékek közé vagy egyszerűen csak széttörik azt, ami útban áll – gátlástalanul és megállíthatatlanul pusztítják a szent helyet. Sírkövek vannak átalakítva vagy egyszerűen csak ledöntve, illetve olyan eset is rengeteg van, amikor a régi, évszázados magyar sírt (amit a távol élő vagy már elhunyt hozzátartozók nem tudnak megváltani) román család vásárolja meg és egyszerűen beletemetkezik. Sírkőcsere, betonozás és az a gondolat borzaszt, hogy ott soha, de soha nem voltak magyarok eltemetve… S mindez folytatódik csendben. A csendben. Abban a csendben, ami minden temetőt titokzatossá, széppé és meghitté varázsol. Kövek, nevek, csendek. Mint ahogy Áprily írja versében: „A fényben, fenn a házsongárdi csendben/ tovább dalolt a név zenéje bennem.// S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,/ egyetlen könny, hogy azt a dallamot/ Aletta van der Maet-nak megköszönjem.” Katona Zoltán Forrás: www.erdely.ma |
Kezdőlap 
