Erdély Széchenyi Istvánja, merre vagy?
Közel tíz esztendeje történt. Hattagú családom felkerekedett, megrakta hamuban sült zsíros kenyérrel a tarisznyáját és ellátogatott Magyarországra, a Családkongresszusra. Minden magyarok fővárosába, Budapestre.
A rendezvényt a Közgazdasági Tudományegyetem tágas dísztermében nyitották meg. Az aula zsúfolásig megtelt a Kárpát-medence szegleteiből szép számban odasereglett, magyar nagycsaládos „vándormadarakkal”. A megnyitó ünnepség egyik díszvendége – nagy büszkeségünkre – Kányádi Sándor erdélyi költő volt.
Előadását élénk figyelemmel hallgatta a sokgyermekesek szép-ünneplő gyülekezete. A magyar nyelv megtartó erejéről beszélt a Herder-díjas művész az értő közönségnek. Ízesen előadott gondolatai közé egy érdekes történetet épített be.
Elmesélte, hogy nem sokkal azelőtt volt az Amerikai Egyesült Államokban. Felolvasó estekre járt, író-olvasó találkozókat szerveztek amerikai nemzettársai az ő tiszteletére. Elég gyakran gazdag magyar családok vendégelték meg őt otthonaikban.
Az egyik ilyen családnál vendégeskedvén szomorúan állapította meg, hogy a fiatalabb generáció nem beszéli a magyar nyelvet. Amikor ezt házigazdájának szóvá tette, érdekes magyarázatot kapott attól. Azt mondta neki vendéglátója, hogy az ő házában valóban nem beszélik már az anyanyelvet, de magyaros ételeket esznek. S valósággal imádják a magyarosan elkészített töltöttkáposztát.
A felidézett történettel elgondolkodtatni szeretnék csak. Semmiképp se akarok vádat megfogalmazni azokkal szemben, akik hasonló helyzetbe kerültek. Nem szándékom becsmérelni azokat, akik nyakukba vették a nagyvilágot s naponta ádáz harcot vívnak megmaradásukért, anyanyelvük megtartásáért. Inkább azokra haragszom, akik itthon, saját szülőföldjükön önszántukból lesznek gasztronómiai magyarok.
Vajon mi lehet az oka annak, hogy Erdélyországban is egyre inkább szaporodnak a töltöttkáposzta-magyarok? Azok a nemzettársaink, akiknek a hit, a nemzet, a család, az anyanyelv nem fontosabb a zabálásnál és a harácsolásnál. Akiknek a pénzhajhászás elsőbb, mint a családalapítás, a gyermekvállalás, nemzet-megmaradás.
Az Erdélyben köttetett vegyes házasságok legtöbbjében a kisgyermekek holtbiztosan gasztronómiai magyarokká válnak az idők sodrában. Főleg ünnepi ebédeken lesznek újból csak egy cseppet magyarok. Ha a csorba-lé után székelygulyás következik.
Szórványban legtöbbször reménytelenül beolvadnak. Jobbik esetben otthon, a családi ház falain belül beszélik még a magyar nyelvet. De román többségi közegben sokszor egymást közt is románul beszélnek. Hogy ne sértsék meg a ránk telepedők érzékeny nemzeti önérzetét. Hogy a másnyelvűek is értsék szavaikat.
Mert a puliszka igaz nem robban, de fertelmesen tud fortyogni. Főleg, ha a puliszka-gőz hirtelen felszáll valamelyik paszulykaróra felkapaszkodott románajkú nacionalista szájhős-politikus sötét agyára.
A legnagyobb fájdalmat azonban a töltöttkáposzta-magyarságukat önként felvállaló honfitársaink okozzák. Azok a magyar testvéreink, akik nyíltan hirdetik is, hogy már nem fontos számukra az, hogy mindannyian megmaradjunk magyarnak. És persze ennek megfelelően is élnek, tevékenykednek.
Mánélé zenét hallgatnak úton-útfélen. Beszédük hemzseg a román jövevényszavaktól. Akkor is az elnyomók nyelvét használják, amikor az nem indokolt. Nem érdekli őket a magyar történelem, a magyar irodalom, a magyar hagyományok ápolása. Életükből hiányzik a nemzethez való tartozás lelki, szellemi igénye.
Őrült iramban hajtják anyagi javaik halmozását. Gazdagodásukat alárendelik minden épeszű cselekedetüknek. Kocsikban, házakban, telkekben, ékszerekben és mindenféle földi javakban képesek csak mérni életüknek értelmét. Magyarságuk is csak levethető földi ruha, lerúgható kitaposott lábbeli. Vagy zsíros töltöttkáposzta.
Sajna erdélyi magyar vezéreink is töltöttkáposzta-magyarok. Akik biztos nem fognak felállni az SZKT-ban, hogy anyagi javaikat feláldozva Akadémiát alapítsanak. Annál sűrűbben cserélik autóikat, házaikat, asszonyaikat. És valósággal kérkednek erdeikkel, telkeikkel, kastélyaikkal, csodaautóikkal, részvényeikkel, busás vagyonukkal.
Mindannyian tudjuk, hogy a gulyáskommunizmus milyen hatalmas rombolást végzett a nemzettudatban Magyarországon. Megittuk annak levét tavaly, december ötödikén. És annak a hazug rendszernek a torzszüleményei mai napig közöttünk idétlenkednek. Magyar kormányfői székből olyan kétes „bölcsességekkel” etetnek bennünket, mint: „az autópálya fontosabb az autonómiánál”. Igazi gulyás-magyar vaslogika. Csak azt nem tudom, ha kihalunk, ki fog autózni pályáinkon?
Ezért is figyelmeztetem tejhatalmú RMDSZ-es urainkat és elvtársainkat. Nem kérünk ebből a böfögős töltöttkáposzta-utókommunizmusból. S abból az egypártrendszerből se, amely előbbre tartja az álegységet a demokráciánál, az autópályát az autonómiánál és a karokat a Bolyai Egyetemnél. Amelyben vezetőink zsíros svédasztalok közelébe gyúródnak, az erdélyi magyarok százezrei pedig éheznek és fáznak. Miközben mégis megtartják hitüket, nyelvüket, hagyományaikat.
Erdély Széchenyi Istvánja, merre vagy?
Csíki Sándor Forrás: www.erdely.ma |
Kezdőlap 
