Isten hozott a Sólyi Virtuális Református Egyházközség honlapján

Levente, az első magori horka életéről szóló sorozat önálló regényként is olvasható ötödik kötetében egy kaukázusi vulkán váratlan kitörése valamennyi nép sorsát befolyásolja a Kaszpi- és Fekete-tenger közti térségben; hónapokon át tartó sötétség telepszik a világra, a kataklizma utóhatásaként bekövetkező éhínség számlálatlanul szedi áldozatait.

A horka ügyes politikát folytatva kihasználja a katasztrófa okozta zűrzavart, hogy beteljesítse Torda táltos jóslatát: Attila nagykirály legendás kardja egy minden eddiginél kegyetlenebb háború után kerül majd az északi mén nép vezetőinek birtokába; új, íjfeszítő, hódító nép emelkedik ki az ismeretlenség homályából, hogy az elkövetkező emberöltők alatt meghatározó tényezőjévé váljon a korszak történelmének. Kezdetét veszi az avarok ellen indítandó „honfoglaló” háború…

Fonyódi Tibor monumentális alkotásában megelevenedik az ősi kaukázusi népek elfeledett világa, az íjfeszítő népek hétköznapjai, a véres csatározások története, szerelem, gyűlölködés és ármány, s mindez olyan lebilincselő módon, ahogy a szerzőn kívül csak nagyon kevesen tudják megmutatni.

Részlet a regényből:

            Az Ázsiában honos lovasnomád harcmodor az igényes stratégák számára végtelenül leegyszerűsítettnek, mondhatni primitívnek tűnt: a sereg teljes sebességgel az ellenség felé vágtat, adott kürtjelre nyílzáport zúdít rá, majd jobbra kanyarodik (lovon ülve csak balra és hátra lehet nyilazni!), aztán egy kört leírva újra rohamoz; a manőver jellegét erőteljesen meghatározza a rohamozó sereg nagysága és az adott terepviszony. Egy teljes töménynyi haderő (legkevesebb ötezer ember) általában több szárnyra bomolva, több hullámban támad, kiterjedt sík terepen gyorsan újrafejlődik, majd egy nagyobb sugarú körben újra megrohanja az ellenséget; a folyamat egészen addig ismétlődik, mígnem az ellenség sorai a rendszeresen nyakába zúduló gyilkos nyílzápor miatt meg nem bomlanak, vagy az ellenség el nem menekül.

A sorok felbomlása általában közvetlen harckontaktust eredményez. A megfelelő kürtjelre a jobbkanyar elmarad, és a támadók szó szerint lerohanják a velük szemben állókat; előkerülnek a szálfegyverek és kezdetét veszi az aprítás. Ez a harcmodor teljeséggel ismeretlen volt a Volgától nyugatra a hunok megjelenéséig. Attila népe egész Európát leigázta a könnyűlovas roham-technikával, egyszerűen nem létezett recept az égből záporozó több ezernyi nyíl ellen. A pajzsok ugyan nyújtottak némi védelmet, de hatásfokuk egyenes arányban csökkent a nyilazók közeledtével; a vágta közben célzott lövéseket leadó hunok, avarok és magyarok a visszacsapó íjaikkal egy bizonyos távolságon belül könnyedén átlőttek bármilyen rétegelt bőrpajzsot és mellpáncélt. 

            Alapvetően megváltozott a helyzet, amikor ázsiai harcmodorú könnyűlovasok hasonló módon küzdő nomádok ellen harcoltak. A seregek ilyenkor állandó mozgásban voltak, eleven kígyóként kanyarogtak a síkon, az számított jobb hadvezérnek (és az esetek többségében győztesnek), aki rendszeresen olyan pozícióba tudott manőverezni, hogy az ellenség ne tudjon kellő hatásfokkal rányilazni. Az íjfeszítő népek ritkán szánták el magukat a közvetlen harci kontaktusra, a fokosok és a szablyák csak végszükség esetén kerültek elő, amíg lehetett, az íjaikat használták a győzelem kivívására.

             A magyarok három újítást vezettek be a lovasnomádoktól megszokott taktikában. A „színlelt menekülés” a „kisfeszítés-nagyfeszítés” és a „szárnyforgás” fogalmát. A színlelt menekülés önmagáért beszél: el kell hitetni az ellenséggel, hogy megrettentünk és jobbnak látjuk felhúzni a nyúlcipőt! A klasszikus katonai hagyományok alapján képzett katona ilyenkor hajlamos azt gondolni, hogy ha az ellenség a hátát mutatja neki, akkor félig megnyerte a csatát. Az embert ilyenkor magával ragadja a lelkesedés, általában megbomlott csatarendben nekilódul, és elszántan üldözőbe veszi a „hanyatt-homlok menekülő” ellenséget, miközben rendre megfeledkezik arról, hogy a nomádok hátrafelé ugyanolyan jól nyilaznak, mint előre vagy balra! A magyar sereg hosszú hónapokon át gyakorolta a színlelt menekülés-manővert.

Kunosék a kisfeszítés-nagyfeszítés mibenlétével sem voltak tisztában. A horka találmányaként elhíresült kisfeszítés olyan elterelő manővert jelentett, amellyel lőtávolon belülre lehetett csalni a gyanútlan ellenséget. Kisfeszítés-parancs esetén a magyar lovas mélyen a legnagyobb hatásfokot biztosító szög alatt lőtte ki az íját; a kisfeszítés akkor érte el a célját, ha látványosan, nagy tömegben alkalmazták: amikor a rohamozó ellenség azt látta, hogy a magyar nyilak nem jelentenek számára veszélyt, nagy lelkesen tovább tört előre (holott jóval a magyar nyilak lőtávolán belül tartózkodott!), s amikor világossá vált számára, hogy felültették, már késő volt kanyarodni. A kisfeszítést rendszeresen követő nagyfeszítés után a magyar katonákat rohamozó sereg már csak egy helyre kanyarodhatott – vissza az anyjába!

            A szárnyforgás, amely az oldalszárnyak állandó és egyidejű helycseréjét jelentette a mozdulatlan centrum előtt, a jobbkanyar kiváltására született; a magyar sereg viszonylag szűk helyen is gyorsan felfejlődhetett, mindeközben az ellenség előtt rejtve maradt az állandó takarásban lévő centrum szándéka.[1]

* * *

A rohamvágtában közeledő Kunosban akkor tudatosult először, hogy valami nincs rendjén, amikor a szemben álló szabir sereg szárnyforgásba kezdett. Kunos azonnal jobbfordulót vezényelt, s mintegy erődemonstráció gyanánt megmutatta magát az ellenségnek. Legalább egy vonáson keresztül özönlött keresztbe az avar sereg a völgy végén álló Vajkék előtt, a dübörgés megremegtette a földet, az égig emelkedő porfelhő félelmetes látványt nyújtott.

Az avar jobbforduló pillanatában Vajk parancsot adott a kisfeszítésre, és a centrum előtt elvágtató balszárny háromezer lovasa nyílfelhőt küldött az avar seregre. A nyílzápor jóval az avarok vonala előtt csapódott a földbe, nem sokkal egy kiszáradt patakmeder innenső oldalától, a tizenkétezer avar gúnyos röhögése még a lovak dübörgését is elnyomta.

            Kunos teljes fordulóba vitte a sereget, aztán újabb rohamot vezényelt.

            – A balszárnyuk átjön a patakon! – figyelmeztette Vajkot az egyik kál.

            – Tudom – felelte Vajk. Kezét emelve megemelkedett a lova nyergében. – Nagyfeszítésre készülj!

            A kürtös Vajkra emelte a tekintetét és teleszívta a tüdejét...

            Kunos megint elfordult a patakmeder előtt...

            De az avar balszárny nem tartott a fősereggel. Temeg úr és ötezer lovasa levált Kunosékról, és átható kurjantásokat hallatva nyílegyenesen átdübörgött a kiszáradt patakmedren.

            – Nagyfeszítés!

            A kürtös teli tüdővel megfújta ökörszarv-kürtjét...

            A helyére visszatérő tarjáni jobbszárnyon és a centrumban álló katonák egyszerre zúdítottak nyílzáport Temeg lovasaira.

            A hatás elementáris volt.

            Száznyi avar bukott ki a nyeregből, vágtató lovak és halálsikolyokat hallató emberek torlódtak egymásnak és zuhantak a földre.

            A tarjáni jobbszárny még két sorozatot engedett a patakmeder innenső oldalán üvöltő, nyihogó förgetegbe (a másodikat oldalról, az utolsót a nyeregben visszafordulva), aztán a következő magyar kürtszóra a balszárny előretört és megrohamozta a hármas nyílzáportól megzavarodott avar oldalvédet.

            A patakmeder felé vágtató Kunosnak pillanatok alatt kellett döntenie. Két választási lehetősége volt: minden erejével Temeg megsegítésére siet, vagy kikerüli a csetepatét, átzúdul a patakmedren, és egy életem egy halálom alapon megrohanja a szabir centrumot, hogy megpróbálja levágni a magyar vezért, akit a történtek után már egyetlen avar sem minősített földet túró parasztnak...

            Kunos köztes megoldást választott. Azt hitte, okosan dönt, amikor a Temeg seregét aprító szabir balszárny elleni támadást fúvat Kökénynek, ő pedig egy átkaroló mozdulattal a szabir centrum és a Temeggel harcolók közé akar ékelődni. Tévedett, a lehető legrosszabb döntést hozta meg; mentségére legyen mondva, Kunos nem tudott a völgy déli oldalán támadásra sorakozó kusánról...

            Amikor Kökény ötezer lovasa levált Kunosról, és nagy üvöltözést csapva megrohanta a Temeg seregével hadakozó magyar balszárnyat, Kunos háromezer lovasával átkelt a patakmedren...

            S ekkor a völgy déli oldalában megszólalt Nimród-kürtje...

            – A balszárny elszakad! – adta ki a parancsot Vajk.

            A Tarján kürtöse megadta a jelet, mire a magyar balszárny „menekülésre fogta a dolgot”, és eliszkolt az erdő felé.

Színlelt visszavonulás!

A túlerőben lévő Temeg és Kökény üldözőbe vette a megfutamodott ellenséget, amikor újabb kürtszó harsant a magyar centrum felől...  A menekülést színlelő balszárny váratlanul visszanyilazott az üldözők fellazult soraira, Temeg és Kökény katonái tucatjával hullottak a földre, s mire feleszméltek, az ellenség újra a nyakukon volt, ugyanekkor a kusán elővédjének kétezer lovasa elárasztotta a völgyet, és szakadatlanul nyilazva gyilkos éket vágott a rohamozó Kunos és a véres küzdelembe bonyolódott avar szárnyak közé...

            Kunosék jószerivel belerohantak a völgy déli oldalán lezúduló lovasokba, akik a nyeregben forgolódva célzott lövésekkel tizedelték őket. Kunos egyik pillanatról a másikra egy nyihogó-nyerítő, avar nyelven üvöltő, jajgató és káromkodó emberforgatag kellős közepén találta magát, alig húsz lépésnyire tőle már fokossal és szablyával harcoltak az egymásra torlódott, mozgásképtelenné vált lovasok, és az aszálytól kínzott föld pillanatok leforgása alatt iszamóssá lett a patakokban ömlő vértől...

            Kunos körbeforgott a lovával, vezényszavakat harsogott, de senki sem hallgatott rá, katonái minden rendet nélkülözve kézitusáztak, a gyilkos kavarodásban mindkét oldalon tucatjával hullottak az emberek.

            Az avarok sorsát a völgy középső részén támadásba lendülő Íjász pecsételte meg. Nimród kürtjének következő jelére a főtömény nyugati szárnyának további katonái is bekapcsolódtak a harcba. A kusán vezette lovasok, két szárnyra válva, átkarolták Kunos seregét, ugyanekkor Vajk harcba dobta a támadásra kész centrumot és a jobbszárnyat.

            A magyar hadsereg negyed vonás alatt bekerítette az avarokat...

            Alig három vonással azt követően, hogy Kunos először vezényelt rohamot a magyar sereg ellen, a büszke avarok már elkeseredett kézitusára kényszerültek az életben maradásért, miközben a körbelovagló magyar seregszárnyak katonái célzott lövésekkel ritkították őket.

            Temeg és Kökény szinte egyszerre fordultak ki lovuk nyergéből; Temeg mellkasából féltucatnyi vessző meredt az égnek, Kökénynek egy jól irányzott fokos-csapás hasította szét a koponyáját.

            A magára maradt Kunos számára egyetlen lehetőség maradt, ha meg akarta menteni az életét és a seregének maradékát: a kitörés! A kürtösét elveszítő nagyúr önkezével fújta a harci kürtöt, s adott jelet a visszavonulásra. Halálos csapásokat osztva valahogy sikerült átverekednie magát a megveszekedetten küzdő szabirokon és egy vesszővel a combjában, egy másikkal a derekában, szinte félájult állapotban vágtatott az erdő felé. Alig százan követték, seregének további része holtan hevert, vagy nem tudta átverekedni magát a halálos forgatagon.

            Kunosék – nyomukban ezernyi üvöltöző magyarral – kisvártatva elérték az erdőt, ahol sorra kibuktak a nyeregből a mellkasukba csapódó magyar nyílvesszőktől; a lovasságnak a szarvasvölgyi síkon végzett félmunkáját, a gondosan nyilazó és fejszét forgatva rohamozó műszaki alakulatok végezték be; a tarchán katonái lerángatták az avarokat lovaik hátáról, pufogtak a fokosok, zuhogtak a fejszék, döbbenetes halálsikolyok visszhangoztak a fák közt.

            Kunos bősz oroszlán módjára harcolt a minden irányból özönlő fejszések ellen, mígnem egy közelről dobott kelevéz vashegye át nem szaladt a mellvértjén. Még életben volt, amikor a lovával együtt eldőlt a földön. Egyszerre három „favágó” ugrott oda hozzá, akik nehéz fejszéikkel szabályosan feltrancsírozták Dél-Avaria egyik legnagyobb urát.

            Már alkonyodott, amikor Íjászhoz eljutott az első jelentés az elesettek számáról. A magyar sereg összesen ötszázhatvankét embert veszített, viszont több mint tizenegyezer avar holtteste maradt a vértől pirosló csatatéren; az avar-magyar háború első komolyabb ütközete fényes magyar győzelemmel zárult.