Igehirdetés, Sóly, 2009.05.10.

Mennyei Édes Atyánk! E világ minden teremtett lényének szent kötelessége, hogy dicsérje a Te neved, s hogy örvendezzen atyai színed előtt. Urunk, köszönjük Néked, hogy mi is itt lehetünk, s Igéd hallására összegyűlve várhatjuk a Te Szent Lelkedet, amely közösséggé, gyülekezetté, egy testté, egy lélekké formál mindannyiunkat. Uram, legyen a Te áldásod a mi életünkön, s taníts minket arra, hogy maradhatunk minden körülmények között hűségesek hozzád, s a Te szent Fiadhoz, a mi Urunk Jézus Krisztushoz. Ámen.

Így szól hozzánk Istennek Igéje Pál apostol Kolossébeliekhez írott levelében a 3. rész 16. versében:

A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel; hálaadással énekeljetek szívetekben az Istennek. (Kol 3,16)

-- Eddig Istennek írott Igéje --

Kedves Testvéreim, Pál apostol amikor a kolossébeliekhez levelet ír, és azt próbálja megfogalmazni az embereknek, hogy hogyan intsék egymást bölcsen, akkor egy nagyon jó eszközt talál. Azt mondja, hogy a ti intésetek alapja az ne a saját gondolatotok legyen. Ne úgy beszéljetek egymással, és ne a saját bölcsességetekből próbáljatok meríteni akkor, amikor valamiről véleményetek van, vagy úgy gondoljátok, hogy a másik embert figyelmeztetni kellene valamire, hanem idézetekkel, zsoltárokkal, sőt, ha lehet, énekléssel.

Ugye ma az egyházi ének és zene vasárnapja van, és ilyenkor érdemes beszélnünk egy kicsit arról, hogy milyen fontos a zene az ember életében. Milyen fontosak a dallamok, a ritmusok, és mennyire hozzátartozik az embernek a hétköznapi életéhez az, hogy ritmusosan mondjon szövegeket, hogy néha énekelgessen. Nem is olyan régen a rádióban hallgattam egy riportműsort arról, hogy embereket kérdeztek meg, hogy szoktak-e dúdolgatni, és ott az egyik riportalany elmondta, hogy ő tulajdonképpen nem is gondolt arra, de egyszer mivel rendszeres orvosi vizsgálatra kell járnia, döbbent rá, hogyha énekelget az orvosi vizsgálat előtt, akkor rendezettebb a vérnyomása, akkor egy kicsit nyugodtabb az egész szervezete, és nem annyira rosszak az eredményei, mint akkor, amikor csak úgy magában elmegy valahova, engedi, hogy elhatalmasodjon rajta az aktuális gondoknak, a bajoknak a nagy része, és éppen ezért ő mostanában ráébredt arra, hogy egyre többet kell énekelni .

Aztán figyelem a saját piciny fiamat, aki ugye alig múlt 18 hónapos, és ő is dudorászik. Valamit énekelget. Nem tudom, mit, de van dallama, van ritmusa, és valamiféle szöveget is kitalál hozzá. S emlékszem arra, hogy amikor pici voltam, én is énekeltem, de érdekes módon ahogy nő az embeer egyre inkább mintha távol kerülne tőlünk az, hogy mi magunk is énekeljünk.

Nem jelenti persze azt, hogy az emberek ne tennék meg maguk is, hogy kocsiban, amikor egyedül vannak, vagy tusolóban ne énekelnék azokat a slágereket, amelyek körülvesznek minket, de mintha megszűnt volna az a közös dalolgatás, az a közös éneklés, ami gyerek koromban az iskolai életnek is része volt. Persze, mozgalmi dalok voltak, persze, olyan közösségi énekek voltak, amit kisdobosként, úttörőként lehetett énekelni, de olyan jó volt énekszóval vonulni az utcán.

Én emlékszem arra, hogy magát a kisdoboslétet nem szerettem, magát az úttörőlétet nem szerettem, de azokat a külsőségeit, hogy egyenruhában vonultunk az utcán, azokat a külsőségeit, hogy együtt voltunk egy társaságban, és megtanultunk olyan dalokat, amit mindenki ismert, és utána jókedvűen lehetett együtt dúdolni, ezeket szerettem.

És rájöttem arra, hogy igenis a dalnak közösségteremtő ereje van. Ennek legmegrázóbb élménye az valamikor talán tíz évvel ezelőtt volt, amikor elmentem egy kenutúrára a Rábára a barátaimmal, de nagyon sok olyan ember volt, akit nem ismertem. S képzeljétek el, hogy ez a sok-sok ismeretlen ember akkor kezdett baráti közösséggé formálódni, amikor este gyújtottunk egy tábortüzet, és a tábortűznél elkezdtünk válogatás nélkül énekelni. Volt abban népdal, volt abban mozgalmi dal, volt abban aktuális sláger, a lényeg az volt, hogy együtt énekeltünk a tűznél. Ugynazok a gondolatok kezdtek el járni a fejünkben, ugyanazok a témák fogalmazódtak meg bennünk, és ugyanazokra a témákra a különböző reakciók generálták a beszélgetéseket, amelyek abból a 30-40 egymást csak alig-alig ismerő emberből közösséget tudtak formálni.

Aztán belegondoltam abba, amit most Pál apostol mond, hogy amikor intitek egymást, vagy amikor úgy gondoljátok, hogy tanítani kell a másikat valamire, akkor tanítsátok énekelni. Tanítsátok, mert miközben elénekli, sokkal inkább a lénye részévé válik a gondolat, mint bármi más.

Aztán eszembe jutottak azok a régi kis dalocskák, Kodálynál, Bartóknál, Az igaz bölcs nevezetű kánon, amelynek a szövegére még most is emlékszem, hogy „Nézd a búzakalászt, büszkén emelődik az égnek, míg üres; és ha megért, földre konyítja fejét. Kérkedik éretlen kincsével az oskola gyermek, még a teljes eszű Bölcs -- megalázza magát.”

Ez a gondolat kétéves korom óta kísér. Nem tudatosan, de ott van benn a fejemben, mint egy dal. Ott van benn a fejemben, mint valami tudás, amelyet ha elkezd valaki mellettem dúdolni, előkerül a szövege is. És minél idősebb az ember, annál inkább végiggondolja azokat az igazságokat, amelyeket ezek a dalok átadnak nekünk.

Az egyházi énekeinknek, az egyházi zenénknek is éppen ezért lenne nagyon fontos helye nemcsak az istentiszteletünkön, a hétköznapi életünkben. Éppen ezért olyan fontos az, hogy nagyon gyakran megpróbálnak a fiatalok számára is elfogadhatóvá tenni hangszerelve, a ritmusát felgyorsítva egyes egyházi darabokat, vagy írnak újakat, hogy énekeljék, dúdolják hazafelé menet. Hogy legyen valaki, aki társuk akkor is, ha éppen egyedül vannak.

Ennek is egy példáját tudom hozni a saját életemből, mivel Csopakon nem volt ifjúsági csoport, mármint református ifjúsági bibliacsoport, vagy ilyen egyáltalán olyan közösség, ahova én járhattam volna, tizenévesként én Balatonfüredre, az ottani nagy gyülekezet 20-30 fős ifijébe jártam át. Igen ám, de ez bicikliutat jelentett, télen-nyáron, minden pénteken, 5 óra felé mentünk, és valamikor 7-8 óra körül értem haza. Ami ugye nem jelentett gondot nyáron, hiszen akkor még világos van. De amikor már jött a tél, akkor bizony-bizony a Füred és Arács között vezető úton hideg is volt, csúszott is az út, egyedül is érezte az ember magát. Vannak olyan református egyházi énekek, amiket én ott tanultam meg. Mert a biciklin ülve, tekerve szinte üvöltöttem bele az éjszakába, ugye hogy bátorságot merítsek olyan helyeken átkerekezve, ahol sötét volt, a kerékpáromon hol működött, hol nem működött a lámpa, mert akkor még nem érdekelte ez a rendőröket, és az éneklés adott valamiféle plusz energiát, plusz erőt.

Kedves Testvéreim, a másik, hogy miközben éneklünk, gondoljunk csak bele, azért elvesszük a gondolatainknak az élét. Ha én úgy gondolom, hogy valaki nem szereti felebarátját kellőképpen, és előveszek egy olyan zsoltárt vagy dicséretet, amely a szeretetről beszél, amely arra tanítja őt, hogy hogyan kell odafordulni a másikhoz, ebben nincsen semmi sértő. Hiszen együtt énekeljük. Vajon megsértődhet valaki, hogyha felcsapjuk a református énekeskönyvünket, kinyitjuk az első zsoltárt, és azt mondjuk neki, hogy énekeljük együtt, hogy „Aki nem jár hitlenek tanácsán”, és utána leírjuk, hogy „meg nem áll a bűnösök után, a csúfolóknak nem ül székében, de gyönyörködik az Úr törvényében”, „Ez ily ember nagy boldog bizonnyal”.

Minden ember keresi a boldogságot. Hol a kulcs, hol a megoldás? De a bűnös emberek, köztük nagyon gyakran ugye mi is mindig boldogtalanok. Mert a saját bűneink visszahullanak ránk. Egy társadalom bűnei kollektíve tönkretesznek mindannyiunkat. Ha odamegyünk, és azt mondjuk egy közéleti embernek, hogy ne higgy azoknak, akik nem hisznek, ne engedj, te nép, azoknak, akik nem Istenre bízzák az életüket – politizálunk. Ha elénekeljük ezt az éneket, mit teszünk? Közös dalra hívjuk őket. Egy több ezer éves bölcsességet ismétlünk el kollektíve, mindenféle ítéletet mondani akarás nélkül, mindenféle elmarasztalás nélkül, csupán megerősítve azt, amit őseink, és az ő őseik, amit István királyunk vagy az őt megelőzők is nagyon pontosan tudtak.

Kedves Testvéreim, nagyon fontos éppen ezért az ének. És nagyon fontos, hogy mit énekelünk. Mert amit dalolunk, amilyen dolgokat éneklünk, olyanná válik az életünk. S engedjétek meg, hogy mondjam az ellenpéldákat. Nézzük meg azokat a zenekarokat, amelyek meglehetősen agresszív zenét játszanak, amelyek a pusztításról, a rombolásról, a gyilkolásról szólnak. Mit veszünk észre? Hogy a követőik is a pusztításról, a gyilkolásról, a rombolásról kezdenek szólni.

És akkor mondok Nektek valamit, hogy hogyan változhatnak meg emberek a zene által. Én ismerek olyan együtteseket, amelyeknek az a közeg, aki ezeket hallgatta, azok az emberek 20-30 évvel ezelőtt nem akartak mást, csak rombolni, kirekeszteni tönkretenni valamit. Mondom az együttesek nevét: Egészséges fejbőr, Magozott cseresznye, Titkolt ellenállás. Ezek a zenekarok mind-mind a pusztításra, a destrukcióra, a cigányüldözésre, és ilyesmikre tették fel az életüket, és egy deviáns viselkedésformát közöltek a fiatalokkal. És emlékszem, hogy mikor általános iskolás voltam, létezett egy Cigánypusztító galeri nevezetű együttes, amelyik az egyik veszprémi temetőben adott koncertet. Jól meg is verték őket, meg be is csukták talán a fiúkat többször is.

Mire volt ez jó? Semmire. Rombolt. De érdemes lenne meghallgatni azokat, akik megmaradtak. És mindez idáig pontosan az Egészséges fejbőr nevezetű együttesnek van egy olyan száma, amit én nem tudok úgy hallgatni, hogy ne csorduljanak ki a könnyeim. Mert nekem, akinek fáj Trianon, nagyon jólesik hallani azt, hogy „Esküszünk a nemzet magyar Istenére, Piros-fehér-zölddel írjuk fel az égre, Minden nemes magyar, kinek lelke tiszta, Ősi országunkat együtt vesszük vissza.” És a dalokban, a szövegekben nem a valami ellen háborúzás, hanem a valamiért vállvetve küzdés jelent meg.

Ezek a 40-50 éves emberek, néhányan talán idősebbek is, ráébredtek arra, hogy ugyanaz a zene, amely fiatal korukban a pusztítást szolgálta, az építés eszköze lehet egy nép, egy ország számára. Ugyanazok az emberek, akik mi fiatalon, énekeltük a mozgalmi dalokat, rá kell, hogy ébredjünk, hogy az egyházi éneknek milyen fontos a szerepe. És hogy a fiatalok megtanulják, és talán annak is, hogy egy kicsit változtassunk ritmusban, változtassunk a megszólalási formájában, hogy mindenki számára emészthető legyen.

Mert talán sokan meglepődnének, hogyha végignéznénk azt, hogy milyen dallamikra írtak valamikor őseink egyházias szövegeket. Mert van benne francia és angol táncdal, amire abban az időben táncoltak, csak aztán kicserélték a „Gyere velem, táncolj, Julis”-t „Úristen, szeress engem”-re. És az emberek ezzel az új szöveggel, új értelmet adva énekelték a dalt, és amikor fütyülték, mint slágert, akkor nem az jutott eszükbe, hogy pusztán csak táncoljanak, vagy bohókás mulatságba menjenek, hanem az, hogy az Úristen adott nekik lehetőséget az örömre, a vígadozásra, és megadta annak a lehetőségét, hogy úgy tanuljanak, hogy ez nem tűnik tanulásnak.

Hiszen, gondoljunk csak bele, ma is, amikor a rádióban hallunk egy zenét, egy slágert többször egymás után, szeretjük-nem szeretjük, idővel szinte már tudjuk a szövegét. Annyiszor hallottuk, hogy már nem megy ki a fejünkből. És engem is nagyon gyakran a feleségem, amikor dúdolgatok otthon valamit, és ráadásul valami egyszerűbb olyan slágert, aminek se füle, se farka, csak valamiért megragadt a fülemben, akkor mindig mondja, hogy hagyd már abba, mert egész nap nem fog kimenni a fülemből. Ugye ismerjük mindannyian ezt a gondolatot.

Milyen jó lenne, hogyha egyházi énekeinket, egyházi dalainkat tudnánk úgy dúdolgatni, hogy egész nap ne menjen ki a környezetünk füléből. Hogy egész nap az Isten szeretetéről, az Isten törvényéről, az Istennek a segítő kegyelméről zengedezne, dúdolna a fülükbe egy dallam. Mert át tudná formálni az összes körülöttünk élőnek az életét.

Nem véletlenül mondja a kolossébelieknek Pál, hogy „Krisztus beszéde lakjék gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dícséretekkel”. Ne azt mondd neki, hogy rossz vagy, ne azt mondd neki, hogy bűnös vagy, hanem mondd azt, hogy az igaz ember így dicséri az Istent. Mondd azt, hogy errefelé kellene, hogy menjen az életed, ebbe az irányba hív téged a Krisztus, ezt a lehetőséget nyújtja, annak a lehetőségét, hogy énekeld velünk az Istennek a dalát. Énekeld velünk azokat a zsoltárokat, amelyek különböző dallammal, különböző ritmussal, de azonos szöveggel nem egy-kettő-három, de talán több ezer éve hirdetik az Isten szeretetét, bölcsességét és mindenek felett való voltát.

Nagy feladat, akár új missziói irányzata lehet az egyháznak, hogy énekeljük az Isten dicsőségét, hogy lopjuk be az emberek fülébe, hogy ne tudjanak szabadulni tőle, s tegye jobbá a dal a világot, amelyben élünk. Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, Istenünk, taníts minket énekelni. S ha megtanultunk dalolni, a Te törvényed nyitott lesz számunkra. Hiszen azok az énekek, azok a dallamok, amelyek fülünkbe lopják az egyházi énekek szövegét, képesek arra, hogy megtartsák ott, s hogy hangulatukkal is nyomást gyakorolva ránk segítsenek, hogy megmaradjunk a Krisztusnak útján. Ó, Urunk, engedj minket énekelni, hogy énekeljünk a szeretetről, a hűségről, a megbocsátásról és a kegyelemről. Engedd, hogy ez a szomorúnak tűnő egyház, s ez a szomorúnak tűnő ország végre víg énekre találjon Tenálad, s vidáman zengedezve tudjon optimistán jövőt álmodni, jövőt dalolni önmagának. Urunk, a Te csodádat élve. S engedd, hogy mi ezt az éneket tiszta szívvel és teljes tüdővel zengedezzük e földön, hogy halljanak minket embertársaink, s át tudjuk formálni általa az ő életüket is. Mindenség Istene, taníts minket a zsoltárok, a dicséretek, s minden olyan ének által, megy Rólad szól, s képes a mi szívünket, a mi lelkünk húrjait megrezegtetni. Engedd, hogy tudjunk engedelmeskedni a dalnak, s hogy legyünk mi is egy-egy dicsőséges akkord a Te mennyei összhangzatodban. Mennyei Atyánk, mi mindezt nem önmagunkért kérjük, hanem érte, a Krisztusért, a Te szeretett Fiadért, aki így tanított minket imádkozni:

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; a mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma,és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

S az Istennek békessége, mely minden emberi értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket, és gondolataitokat az Úr Jézus Krisztusban Ámen.