Isten hozott a Sólyi Virtuális Református Egyházközség honlapján

Igehirdetés Hajmáskér, 2007. 06. 03.

Így szól hozzánk Istennek Igéje az Apostolok cselekedeteiről írott könyv 5. részének 41. és 42. verséből:

Ők pedig örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az ő nevéért;
és nem hagytak fel a naponkénti tanítással, és hirdették a Krisztus Jézust a templomban és házanként.

Eddig Istennek írott Igéje.

Kedves Testvéreim, milyen furcsa ilyen mondatokat olvasni: örömmel távoztak a nagytanács elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek. Kedves Testvéreim, a 21. század emberének gondolkodásával szinte teljesen ellentétben áll az, hogy úgy gondoljuk, hogy valamit elszenvedni az méltóság, az öröm, az boldoggá tehet minket. Méltónak bizonyulni arra, hogy minket megalázzanak, megverjenek, eltiporjanak. Ugye, milyen furcsa gondolat? Méltónak bizonyulni arra, hogy a Krisztus nevéért megalázzanak valakit. Szinte nem is tud mit kezdeni első pillanatban az ember, csak forgatja ezt a gondolatot az elméjében, hogy lehet ilyet mondani? Hiszen mi menekülni szeretünk a megaláztatások elől, mi nem szeretjük, ha nekünk szenvedni kell, mi akkor vagyunk boldogok, hogyha megússzuk a nehéz helyzetet. Mi nagyon kevéssé szeretünk felvállalni ilyen nehéz próbatéteket, mint amit az apostoloknak kellett elviselniük. Mert mi történik? Ó, nem megölik őket, nem csinálnak belőlük mártírt az ügynek, csak megveretik őket. A verés az pedig mindig valamiféle megalázó dolog az ember életében.

Gondoljunk csak bele, hogy ha a legegyszerűbb mesénkre gondolunk, amit minden gyerek ismer, a Lúdas Matyi történetére, ott is deresre húzzák és a piacon, hogy mindenki nevessen rajta, jól kiporolják ezt a fiatalembert. Aztán ő háromszor végigveri a Döbrögin ugyanazt a büntetést. S a Döbröginek nem az fáj, hogy őt fizikailag bántalmazzák, hanem az, hogy ő megaláztatik, háromszor egymás után. Gonoljunk csak bele, amikor még voltak nyilvános pellengérre állítások, nyilvános botozások, nem az fájt az embereknek, hogy őket fizikailag megverték, hanem az, hogy látják őket gyengének, elesettnek, összetörtnek, véresnek, nem az volt a kérdés, hogy milyen fizikai bántalmazás történt, hanem az, hogy ezt mindenki látta, hogy őket legyőzték, őket megverték, őket bizony-bizony a továbbiakban nem tekintik ellenfélnek.

Ehhez képest egészen új gondolat az, ami az apostolok életében megjelenik. Ugyanis őket nem legyőzik, ugyanis őket nem megszégyenítik, vagy ha ezt is akarják tenni velük, ők ezt másként látják. Abban a pillanatban, amikor őket ugyanúgy megverik, ahogy a Krisztust is megkorbácsolták, egy érdekes dolog történik: sorsközösségbe kerülnek a saját vezetőjükkel. A saját életükben egy olyan dolok történik meg, amit lám, az ő vezetőjük is elviselt. A mi Urunk Krisztust épp úgy megalázták, töviskoronát raktak rá, éppúgy legyőzöttnek hitték és éppúgy a halálból támadt fel, mint ahogy ezek az apostolok hitték és ahogy mi is hisszük, hogy velünk ez fog történni. Ezeknek az embereknek, ezeknek a Pünkösd utáni apostoloknak volt valami az életében, ami átértelmezte az ő szenvedésüket.Vagy mondjuk így, értelmet adott neki.

És, kedves Testvéreim, talán ez a legfontosabb dolog, amikor az ember arra gondol, hogy mennyi mindent el kell viselnie az életben. Hiszen – gondoljunk csak bele – mi magunk is hányszor éreztük azt, hogy igazságtalanul sújtanak minket, igazságtalanul megaláznak, megbüntetnek... Én nem tudom elfelejteni mind a mai napig, hogy gimnazista koromban, amikor harmadikos gimnazistaként először bejelentettem a Lovassy gimnázium padjaiban ülő diáktársaim és az osztályfőnököm előtt, hogy teológiára megyek és lelkész akarok lenni, először kinevettek, és utána folyamatosan az osztályfőnökömnek a céltáblája voltam.

Na most én úgy gondolom, hogy az ember akkor ezt nem tudja, hogy miért kapja. Egy gyerek pláne nem érti azt, hogy mikor az egyikből tanár lesz, a másikból jogász lesz, ha ő éppen lelkész akar lenni, hát mért nem ugyanolyan mindegy az a többieknek? Voltam akkor 17-18 éves, most, 18 évvel később azt mondom, volt neki értelme. Mert azzal a kitartással, amivel ennek ellenére a gyerekes csínytevésektől az osztályfőnöki gonoszkodásig, mindezek ellenére mégis lelkész lettem, egymás után az érettségi találkozókon, és azóta is megkeresnek osztálytársaim. És akik emlékeznek a saját gyerekcsínjükre, most az Isten dolgaitól és az Isten dolgairól tőlem kérnek tanácsot. Miért? Mert van mögötte egy hitvallás, hogy én ezt elviseltem. Én fölvállaltam akkor és ott azt.

És azóta is ki tudja, hány dolgot viseltem el, hiszen nem tartom számon, és ki tudja, hány dolgot viseltetek Ti el. Azért, mert fontosabb volt Nektek a vasárnap délelőtti templomba járás, mert fontosabb volt a Bibliának az olvasása, az Isten Igéjének hallgatása, mint az, hogy mit mond a világ.

Mások úgy gondolják, hogy milyen rossz lehet nekünk, amikor keserű gúnyolódások céltábláivá leszünk, amikor ránk legyintenek. Pedig semmi más nem történik, mint az, hogy mi is elviseljük azt, amit a 21. vagy a 20. század éppen kimért nekünk, és sorsközösségbe kerülünk ezáltal a Krisztussal.

S most mondok Nektek még valamit. Egy érdekes dolog, de gyerek koromban hallottam először, és felnőttnek kellett, hogy legyek, hogy megértsem, mit jelent. Kedvenc könyveim közé tartoztak az indián könyvek. És az indián könyvekben amikor elfogta az egyik indián törzs a másiknak a harcosát, vagy egy nagyhírű fehér embert, akkor kínzócölöphöz kötötték, hogy válogatott kínzások között öljék meg. És azt mondták, hogy ez a legnagyobb megtiszteltetés, és minél nagyobb a kín, annál jobban elismerik, hogy micsoda nagy ellenfelük van. Mert hiszen annál inkább bizonyíthatja még halálában is az ő hősiességét az elfogott harcos.

Gyerekként nem igazán értettem, felnőttként azt hiszem, hogy kezdem megérteni, hogy mit is jelent ez. Az apostolok igazán közel állhattak az Istenhez. Igazán őszintén hihettek, hiszen nagy és nehéz dolgokat mért rájuk a sors. Sokmindent kellett elviselniük. Miért? Mert aki el tudta mindazt viselni, aki a megaláztatás, a megveretés után is vallást tudott tenni a Krisztusról, annak a hitvallása igazán értékes volt. Annak a hitvallása igazán értékes ma is.

Mit gondoltok, az a negyven prédikátor, és a ki tudja, hány névtelen, akik a reformáció idején ugyanúgy üldöztetést szenvedtek el a Krisztusért, a hitükért, vajon nem ezzel tettek a legtöbbet? És nem ez által magasztosultak fel? Minél többet elviselve tudtak megmaradni hitvallónak, annál értékesebb volt az ő áldozatuk az utókor számára, és az őket körülvevő emberek számára. Annál hitelesebbé váltak a körülöttük levőknek.

S gondoljatok csak bele, hogy vajon mi mással lehetne egy népnek is a saját utána következő nemzedékei számára hitelesnek maradni, ha nem az áldozatvállalással.

Nem tudok megfeledkezni róla, hiszen ma délután Várpalotán is kell mennem egy megemlékezésre, hogy holnap jeles napja lesz ennek az országnak. Még akkor is, ha gyásznap. Június 4.-e, a trianoni évforduló. Tudjátok mit? Az a hitvallás, hogy határainkon kívül is mindenek ellenére megmaradtunk, és lehet kimenni Székelyföldre, lehet kimenni a Vajdaságba, lehet menni Kárpátaljára, városokba és falvakba, ahol még mindig ha magyarul beszélünk, magyarul válaszolnak, azoknak az embereknek, akik a magyarságukért, azoknak az embereknek, akik a hitükért vállalták a megaláztatásokat, azoknak az áldozata nevelte ki azt a generációt, aki ma annyi idős, mint én, aki évtizedekkel Trianon után született, de ott van kint, őrzi a hitét, a vallását, és őrzi a magyarságát.

Gondoljatok csak bele, mielőtt az apostolok ugye örvendezve kimennének a nagytanács elől, van ott egy bölcs ember, ez a Gamáliel, aki mit mond? Hogyha emberektől való mindaz, amit ezek az apostolok akarnak, akkor nem kell küzdeni velük. De ha Istentől való, akkor úgyse tudjátok eltaposni. Hát, kedves Testvéreim, igaz ez egy népre, igaz ez egy nemzetre, és igaz ez az egyházra is. A Trianon előtti Magyarország nagyobb volt, mint a mai Franciaország, és gazdaságilag erősebb is. Tönkre kellett tenni. Hogy legyen valaki, aki kicsi, és rászorul a nagyoknak a koncára. Hogy nehogy ellenféllé váljon, Európa legjobb helyén. De mi történt? Csak lelepleződtek. Akkor és ott, és évtizedekkel később is mindenki látja, hogy az Isten ellen lázadó emberek tulajdonképpen nem tudták legyőzni az Isten választottait. Mert az én hitvallásom az, hogy mi egyaránt elhívottak vagyunk, kiválasztottak vagyunk mint keresztyének és mint reformátusok, és mint magyarok is. Nem lehet szétválasztani. Nem tudok csak egyik vagy csak másik lenni. De bármelyikért is, ha kell, akkor elviselem a szenvedést, a megaláztatást, a nevetségessé tételt... Miért? Mert rám van bízva egy titok. Hogy a mártíroknak a vére a magvetés. Hogy a hitvallóknak a kitartása és az áldozata az, amely új generációkat hozhat. Amely lehetőséget biztosít arra, hogy ne tűnjön el az ügy, és ez különbözteti meg az emberi és az isteni ügyeket.

Hiszen – gondoljatok csak bele – az emberi dolgok, ami csak arról szól, hogy én, én, én, egy kicsit több, egy kicsit jobb legyek általa, hogy bizonyos emberek maguknak akarnak nagyobb hatalmat, nagyobb vagyont, ezt-azt-amazt, sok mindenre késztethetnek minket, de amikor feltesszük a nagy kérdést, hogy és az életedet adod-e érte? - nincs akkora pénz, amennyiért meg tudnánk halni. De ha megkérdezik, hogy a hitemet, a népemet, a gyülekezetemet, az egyházamat el akarom-e hagyni? - itt már könnyen mondja az ember, hogy inkább vidd az életemet, de az örök életet nem adom, de a Krisztusomról nem mondok le. Hiszen – gondoljatok csak bele – erről szól az emberiség történelme, vagy nézhetjük így is: van egy választott nép, hol több – hol kevesebb, az Isten népe, a keresztyének, a Krisztus népe, akik kétezer éve folyamatosan hitet teszünk, és a mi hitvallásunk annál értékesebb, minél többen támadnak ellenünk. Minél többet kell elszenvedni, minél nagyobb felelősség, minél nagyobb kockázat bevallani, hogy ki a mi Mesterünk, hogy miért tartozunk Hozzá, és miért nem engedjük, hogy elvegyék tőlünk.

Az embernek éppen ezért, nagyon fontos, hogy megértsük, hogy szükséges, hogy az értékrendje az hit alapú legyen. Hogy a legfontosabb érték az életünkben az legyen, hogy miben hiszünk. És ehhez a hithez való ragaszkodás mindenek felett. Mert – higgyétek el – a mi alapértékünk a Krisztus. Ha az Istenhez való kötődés az, ami a legfontosabb az életünkben, akkor minket nem lehet megalázni, minket nem lehet legyőzni, mivelünk nem lehet nem számolni ebben a világban. Miért? Mert amikor a legnagyobb büntetést próbálják kimérni ránk, amikor nevetségessé akarnak tenni, amikor megalázni akarnak, akkor rájövünk, hogy semmi olyat nem tesznek, amit a mi Mesterünk el ne viselt volna – értünk, a mi örök életünkért, a mi üdvösségünkért, hogy kinyilvánítsa, hogy mi milyen fontosak vagyunk Neki.

Márpedig, kedves Testvéreim, ha az Istennek én olyan fontos voltam, ha ti, mindenki gondolja, vagy mondja magában velem együtt, ha én olyan fontos voltam az Istennek, hogy megszületett, hogy elszenvedte az életet értem, hogy megalázni hagyta magát érettem, kinevetni hagyta magát érettem, megostorozni hagyta magát érettem, ugyan már, hogyne lehetne Ő ugyanilyen fontos énnekem? Márcsak a kölcsönösség elvén is mért ne tennék meg legalább annyit érte, vagy mért ne lennék kész fölajánlani legalább annyit Őneki önmagamból, amennyit Ő adott nekem?

Persze, ezt mi sosem fogjuk elérni. Persze, a mi életünk komfortosabb és ennél lényegesen kényelmesebb. De az értékrendünk és gondolkodásmódunk alapja akkor is ez kell, hogy legyen. Az egyházunk jövője, a gyülekezetünk jövője s a saját életünk múlik ezen, hogy megértsük, mit jelent az, dicsőség szenvedni a Krisztus ügyéért, mit jelent az, a legmagasztosabb elismerése Istennek az, hogyha terhet rak a vállunkra, mert ez azt jelenti, hogy mi képesek leszünk elhordozni azt, megérteni, mit jelent az ének, „azt bünteti, kit szeret”. Igen, Testvéreim. Annak ad lehetőséget a bizonyságtételre az Isten, aki Hozzá a legközelebb áll.

Meg kell tanulnunk így átgondolni az életünket. Meg kell tanulni így látni saját és embertársaink áldozatát, mert ez tesz képessé arra, hogy ne hagyjunk fel a Krisztus nevének hirdetésével, ne hagyjunk föl az Isten ügyének szolgálatával, s tegyük ezt a templomban, házanként, otthon és embertársainknál. Ámen.

Gyertek, imádkozzunk!

Urunk és Istenünk, köszönjük Néked azt, hogy Te megpróbálod azokat, akiket népedül fogadsz. S köszönjük, hogy mi magunk újra meg újra érezhetjük azt, mily jó, hogyha ezek után a próbatételek után még mindig hálás szívvel arra tudunk gondolni, Urunk, még annyit se tettünk, mint amennyit Te vállaltál értünk, s mily nagy dicsőség, ha mi együtt járhatjuk Veled, a Te Fiad nyomában ennek az életnek az útját. Add, Urunk, hogy mi meglássuk a próbatételek szükségességét, s a hitvallások elengedhetetlenségét, tudjunk hálát rebegni, ha minket választasz ki arra a dicsőségre, hogy hűséges hitvallóid legyünk, s az emberek számára hiteles bizonyítékát adjuk a Te szeretetednek. Mindenség Istene, áldj meg minket, és őrizz minket, taníts minket, és erősíts minket. Add, hogy ne a saját javunkat keressük, hanem a Te ügyedet próbáljuk szolgálni e világon. Kérünk, légy azokkal is, akik most nincsenek közöttünk, akiket betegségük, munkájuk, kötelességük, vagy saját kétségeik elszólítottak közülünk. Ó, Urunk, adj nekik hitet, gyógyulást, békességet és szeretetet, hogy megtalálva a Te szent Fiad dicsőségét jöjjenek közénk, hogy együtt imádkozhassunk úgy, ahogy a mi Megváltó Krisztusunk tanított, ekképpen:

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a Te neved,
jöjjön el a Te országod,
legyen meg a Te akaratod
amint a mennyben, úgy a földön is.
A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma,
és bocsásd meg a mi vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek,
és ne vígy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól,
mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.
Ámen.

S az Istennek békessége, amely minden emberi értelmet felülhalad, meg fogja őrizni a Ti szíveiteket és gondolataitokat az Úr Jézus Krisztusban. Ámen.