Isten hozott a Sólyi Virtuális Református Egyházközség honlapján

Igehirdetés, Sóly, 2009.08.16.

Istenünk, mennyei Édes Atyánk az Úr Jézus Krisztus által. Oly nehéz az embernek eligazodni a világban, mi a jó és mi a rossz. Mi az, amivel közelebb kerülünk Hozzá s egymáshoz, s mi az, ami eltávolít. Urunk, épp ezért újra meg újra összegyűlünk a Te szent Színed előtt, a Te hajlékodban, hogy Tőled kérjünk tanácsot, Tőled várjuk a tanítást. Mindenség Istene, légy hát jelen közöttünk, add nekünk a Te szentséges Lelkedet, hogy tegyen késszé, képesség befogadni Igédet, hogy teremjünk általa méltó gyümölcsöt a Te szent Fiad, a mi Urunk Krisztus dicsőségére. Ámen.

Kedves Testvéreim, Istennek Igéje, melynek alapján az Ő üzenetét hirdetni kívánom ma köztetek írva található Pál apostol Rómaiakhoz írott levelében, a 13. részben, a már felolvasott 10. versben:

A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A szeretet tehát a törvény betöltése. (Róm 13,10)

-- eddig Istennek írott Igéje --

Kedves Testvéreim, olyan nehéz megfogalmazni, hogy mi is az a szeretet. Ismerek olyan embereket, akik nem szeretik használni ezt a szót, mert úgy gondolják, hogy nagyon nehezen meghatározható, hogy mért mondjuk annyit, mikor talán nem is érezzük. Természetes, egy szülő érzi ezt a gyermeke iránt. Egy szerelmes párban is a két fél talán érzi egymás iránt ennek a lángoló, a szerelmi részét.

Ugyanakkor, ha belegondolunk, hogy hányszor, milyen módon használtuk el már ezt a szót, és hányszor mondtuk azt, hogy szeretem ezt, szeretem azt, szeretem amazt, úgy, hogy tulajdonképpen nem is volt mögötte tartalom, de igazából úgy megszoktuk, meg olyan jólesett, meg tudtuk, hogy ezt várták el tőlünk, akkor úgy érezhetjük mi magunk is, keresztyén emberek is, hogy hát azért jó lenne megmondani, hogy mi is ez az értelem. Hogy hogyan lehetünk biztosak abban, hogy mi, valakik valamit szeretünk, és hogyan lehetünk biztosak abban, hogy minket valaki szeret.

Én soha nem tudom elfelejteni gyermekkoromnak azt a kedves meséjét, aminek volt egy hőse, Dömdödöm. Ez a Dömdödöm nevezetű mesefigura egyszer a barátaival azon vetélkedett, hogy ki tud szebb verset írni. És hát mindegyik elindult, hogy tapasztalatokat gyűjtsön amit majd versbe foglaljon, illetve megkeresse a legszebb szót, amit csak találhatnak a világban. És ez a Dömdödöm úgy gondolta, hogy ő majd azt a szót mondja a többieknek, hogy a legszebb szó a világon a „szeretet”.

Aztán hallotta, hogy az emberek milyen módon - mondjuk így, hogy - használják el ezt a szót. Hogy mennyire lejáratják, hogy „szeretlek téged”, és a másik pillanatban már el is árulják ezeket a szavakat. Azt mondják, hogy „szeretem a fagyit”, de tulajdonképpen nem is szeretjük, „szeretem a másik embert”, de abban a pillanatban hogy áldozatot kell hozni érte, már nem is annyira. És amikor megérkezett a barátaihoz, akkor már nem tudta azt mondani, hogy „szeretet”, hanem csak annyit mondott, hogy „dömdödöm”. És attól kezdve ő nem is akart semmi mást mondani, hiszen az általa legszebbnek gondolt szót ha így elhasználták, akkor ő, ő nem is akart többet beszélni.

És ez a maci-szerű lény ettől kezdve csak ezt a brummogás-szerű hangot mondta. Ez a mese gyermekként megragadott engem, s talán nem ismerem már a pontos történetet, elsikkadtak a részletek, de megmaradt bennem ez a „dömdödöm”. És valahányszor azt hallom, hogy „szeretlek”, valahányszor azt hallom, hogy egy ember azt mondja, hogy „szeretem ezt”, „szeretem azt”, akkor mindig nekem valami megszólal belül, hogy „dömdödöm”.

És főként azért, mert lehet, hogy itt és most így gondolom, dehát az emberi lélek, az emberi gondolkodás bizony-bizony olyan, hogy itt mondok valamit az ajtón belül, aztán kimegyek az ajtón, befolyásol a külvilág, befolyásolnak az emberek, akik ott vannak, megharagítanak, felidegesítenek, és öt perc múlva az ember már nem is emlékszik azokra a szép szavakra, hitvallásokra, amiket a templomban elmondott, hogy szeretem az Istent, szeretem a felebarátaimat, és nagyon sokszor láthatjuk azt, hogy keresztyén emberek, vagy magukat keresztyénnek vallók néha nagyobb gazemberségeket csinálnak, mint olyanok, akik ezt soha nem állították magukról, vagy esetleg kimondottan tagadják magukról mindazt, amiben hiszünk.

De mégis az emberben benne kell, hogy éljen a vágy, hogy megtudja, hogy mi az a szeretet, és magunkkal szemben is meg kell adnunk a választ arra, hogy mi az, amikor tényleg szeretünk valakit. Mi az, amit a keresztyén embernek ugye Isten parancsba ad: szeresd a te felebarátodat mint önmagadat. Hát mikor szeretem én igazán?

És a válasz itt van. Mert nagyon egyszerű. A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. Ugyanis a szeretet meg akar nyilvánulni. És nem elég azt mondani, hogy valakinek én jót teszek, viszek anyukámnak egy csokor virágot, aztán utána összetöröm a kedvenc vázáját. Most szeretem én őt igazán? Dehogyis. Vittem egy csokor virágot, mert örültem neki, hogy majd mosolyogni látom. Ki akarta ezt? Én. De annyi figyelmesség már nem volt bennem, hogy vigyázzak a kedvenc vázájára, vigyázzak arra, ami neki kedves, figyeljek őrá, hogy helyette gondolkozzak, hogy ne akarjak neki fájdalmat okozni.

Kedves Testvéreim, a szeretetnek valahol itt van a kulcsa. Hogy a szeretet nem egyszerűen arról szól, hogy én jót teszek annak a felebarátomnak, akit szeretek, hanem arról is, hogy nem teszzek neki rosszat. És, kedves Testvéreim, talán a szülői gondolkodásmód az, ami ezt legjobban példázza. Nem véletlenül gondolták úgy már őseink sokezer évvel ezelőtt is, hogy az Isten az a mi mennyei Atyánk. Nem véletlenül Isten a szülő képében mutatkozik meg, és az Atya és a fiú viszonyával példálózunk minden alkalommal, amikor Isten és ember viszonyát megpróbáljuk meghatározni.

Miért? Mert egy szülő nem tesz rosszat a gyerekének. Ez nem jelenti, hogy nem okozunk fájdalmat. Én is rácsapok a fiamnak a hátsójára. Én is néha megbüntetem ha rosszat tesz, pedig csak 22 hónapos. Miért? Meg akarom attól óvni, hogy valaki más büntesse meg később, valaki más egy sokkal keményebb leckével tanítsa meg arra, hogy mit szabad és mit nem szabad neki. Mert tanítom, mert oktatom, mert meg akarom védeni. És éppezért néha odacsapok a popsijára. Fájdalmat okozok, de nem teszek rosszat. Mert hiszem, hogy akkor tennék rosszat, ha nem tanítanám meg egy-egy fontos leckére, még azon az áron is, hogy esetleg sajogni fog a popsija.

Kedves Testvéreim, a szeretet az a másikról való gondoskodást jelenti. A szeretet az a másik számára a jóakaratot, de ennél többet is, az el nem mulasztását annak, hogy minden egyes alkalommal, amikor csinálok valamit, először a másikra nézek. Mire van szüksége. Mi az, amivel őt előbbre juttathatom.

És nem véletlen, hogy a magyar államrendszer is, amikor I. István, Szent István alatt kialakult, akkor egy ilyen atya-fiúi rendszer volt. És egy kicsit úgy nézett ki a hatalmi sor, a hatalmi lánc, hogy van az Isten, aki úgy viselkedik minden emberrel, mint mennyei Atya, van a király, aki úgy néz a saját népére, mint a saját gyermekeire. És a nép gyermeki szeretettel néz a királyra. Mert a király gondoskodik, a király az, aki megtesz mindent azért, hogy egy nép megmaradjon.

És, kedves Testvéreim, mi valahányszor arra gondolunk, hogy volt nekünk egy első királyunk, egy honalapító, István királyunk, aki keresztyénségre, méghozzá egy római típusú keresztyénségre, egy nyugati típusú keresztyénségre térítette a magyarokat, akkor arra kell gondolni, hogy volt ennek a népnek egy gondoskodó atyja, aki jóelőre látta azt, hogy egy népnek a szempontjából nagyon fontos az, hogy hova kötődik, aki megpróbált előre álmodni nem 5, nem 10, nem 50, hanem ezer esztendőt, volt egy királyunk, aki nem négyéves ciklusokban gondolkodott, akinek nem az volt a célja, hogy elraboljon egy országban az emberektől minél többet. Hiszen ne felejtsük el, neki magántulajdona volt az egész ország, ő azt vett volna el, amit akart. Ha István király ma itt lenne közöttünk, nem lenne demokrata. Rámutatna az autómra, hogy az „az enyém”, és nekem oda kéne adni. Rámutatna valakinek a nyakláncára, fülbevalójára, a házára, oda kéne adni neki.

Egy dolgot azonban tudhatnánk, hogy mint gondos atya a népe, a nemzete számára használná fel. S tudjátok, pont itt, ebben a templomban, ahol Koppány és István csatájára emlékezhetünk, nem csak évente egyszer, hanem az év minden napján, ahol az ezeréves államiság megtestesül, kézzelfoghatóvá válik, hiszen amikor megsimogatjuk ezeket a falakat, amikor járunk ezen a földön, akkor tulajdonképpen az ezeréves magyar államra emlékezhetünk, így talán még érthetőbb, hogy mit jelent az atyai szeretet. És ha egy nép, egy nemzet szempontjából István úgy szerette a népét, hogy jobban szerette, mint saját nagybátyját, mint a saját rokonait. És megküzdött, és a saját rokonával szembeszállva eltűrte, sőt, talán még jóváhagyta, hogy a saját nagybátyját, Koppány vezért megöljék. Miért? Mert annyira szerette a népét, hogy nem akart neki egy olyan uralkodót, aki a saját hatalmát akarta erősíteni, aki nem látta át a történelmi összefüggéseket, aki nem ezeréves államot, hanem néhány évnyi uralkodást akart önmagának.

Kedves Testvéreim, egy atya és egy szerető ember mindig hosszútávra tervez. Egy szülő ha ránéz a gyerekekre, akkor látja bennük, hogy milyen felnőttnek akarja látni őket, látja bennük annak a lehetőségét, mit lehet kihozni belőlük. Mint egy szobrász. Mint egy jó kézműves, és azt mondja, hogy szeretném, ha ide vagy oda eljutna, a tehetsége kibontakozna.

Egy államalapító király ugyanezt csinálja. Kedves Testvéreim, az Úristen ugyanezt teszi velünk ma is. Mikor néha azt mondjuk, hogy hogy engedhetii meg az Isten, hogy legyenek gazdasági válságok, hogy legyenek járványok, hogy legyenek nehézségek. Kedves Testvéreim, úgy, hogy az Istennek nem egy gyermeke van, hanem valahol 4 és 5 milliárd között. És az Istennek nem csak az a fontos, hogy az a gyermeke, aki éppen most, ebben a néhány évtizedben itt koptatja a templomnak a székeit, a padozatát, annak jó legyen, hanem az egész emberiségre próbál gondot viselni. A több ezer esztendő minden emberére, a mi gyermekeinkre, és tanítani akarja őket.

Tanítani akár azáltal, hogy mi az, amit ne csináljanak, mert úgy járnak, mint ahogy mi jártunk. Hogy mi az, amit igenis tegyenek meg, mert érdemes megtanulni tőlünk, a hitvalló elődöktől. Megtanít minket betegségek és háborúk által. Megtanít minket fájdalmak, szenvedés, öröm és vidámság által. Úgy, hogy nem önmagát nézi, az Istennek semmi érdeke nincs abban, hogy nekünk jót vagy rosszat tegyen. Az Isten szempontjából mindegy, hogy mi szeretjük vagy tiszteljük-e Őt, olyan, mint egy király. Saját jogon uralkodik, és azt tesz, amit akar. István is saját jogon hozhatott döntéseket, és azt tett a népével, nemzetével, amit akart. Ennek sokan abban az időben nem örültek.

Hogy miért tette? Mert jót akart. Nem akarta, hogy rosszabb legyen annak a népnek a sorsa, amely ide költözött a Kárpát-medencébe. Nem akarta, hogy eltűnjünk, ahogy eltűntek előttünk az avarok, a gótok, a gepidák, és ki tudja, hány nép. Nem akarta, hogy a hunok sorsára jussunk. Hanem azt akarta, hogy ennek a népnek itt országa legyen. Azt akarta, hogy megmaradjon a székelység, megmaradjon a magyarság, megmaradjanak azok a népek mind, akik aztán csatlakoztak hozzánk, és akik azóta is itt élnek, noha már talán nem is tudjuk, hogy milyen néphez és nemzetséghez tartoztak. Nem akart rosszat nekünk. Szeretett minket.

Nem az olcsó népszerűséget hajszoló szeretettel, hanem azzal az atyaival. Nem azzal a szeretettel, amivel politikusaink szeretnek négyesztendőnként, hanem azzal, amivel a szüleink szerettek, amikor látszólag ellenünkre is néha megtiltottak nekünk dolgokat, néha megbüntettek, máskor jutalmaztak, és nem tudtuk, hogy ugyanazért a dologért talán miért jár egyszer simogatás máskor verés. De most visszanézve látjuk a különbségeket, és most bennünk is ez az indulat van, amikor igazán szeretünk valakit.

S, kedves Testvéreim, ennek az indulatnak kell még sokáig bennünk lenni, ennek az érzésnek, a szeretetnek. Amikor elkezdjük vizsgálni a világot, s benne önmagunkat, s meg akarjuk keresni, hogy kit szeretünk, és ki az, aki minket igazán szeret, akkor ezt kell föltennünk. Ki az, akinek nem akarunk rosszat tenni? Ki az, akire úgy gondoljuk, hogy ő az utolsó, akit bántani akarunk? Na hát az iránt érezzük a szeretetet. És nézzük meg, hogy ki az, aki inkább a kezét vágná le, a nyelvét tépné ki, minthogy nekünk kárt okozzon. Na, az szeret minket igazán.

Kedves Testvéreim, ráadásul Krisztus óta nekünk van egy missziói parancsunk. Ugyanaz a missziói parancsolat, ami egyedül a világban apostoli királlyá tette I. Istvánt, Szent István királyt, a missziói parancsolat: tegyetek tanítványokká minden népeket. Szeressétek a ti felebarátaitokat. Ez a parancsolat nem múlt el, nem Istvánra volt érvényes, nem Szent Lászlóra volt érvényes, nem az Árpád házi vagy az utolsó királyokra, nem Horthy Miklós volt az utolsó, aki ezt magára kötelezőnek vallotta, hanem azóta is minden keresztyén embernek, minden embernek, aki hittel és szeretettel néz embertársaira, sajátja kell, hogy ez legyen. Nekünk is.

Meg kell tanulni hát szeretni embertársainkat. Ki kell gyomlálni a szívünkből a rosszakaratot, s meg kell tanulni úgy nézni a világra, mint amivel célunk, feladatunk van. A feladatunk, hogy tanítvánnyá tegyünk. A célunk, hogy ne rosszat, hanem kimondottan jót tegyünk. S az eszköz nem más, mint a szívünk, az érzelmünk, amely kapcsokat teremt ember és ember között, s amely képessé tesz minket, hogy ne csak Istennek, de hazánknak s felebarátainknak is szerető, jó szolgái lehessünk. Ámen.

Gyertek, imádkozzunk!

Istenünk, mennyei Édes Atyánk! Mi próbáljuk szeretni felebarátunkat, akárcsak önmagunkat. De hogy hogy kell szeretni, erre Te taníthatsz meg. Engedd hát, hogy újra meg újra olvashassuk a Szentírást, hallhassuk a Te Igédet, s újra meg újra érezhessük azt, milyen jó is a Te isteni közelséged. Áldj meg hát minket, Urunk, és taníts minket, erősíts minket, és tégy késszé és képessé arra, hogy kitárjuk szívünket, lelkünket Neked, s egymásnak. Hogy tudjuk elfogadni a másik ember jóakaratát, s mi is legyünk jóakaratúak. Hogy szavaink, cselekedeteink összhangban legyenek, s mindez a reánk bízottakért történjen. Mennyei Édes Atyánk, engedd, hogy mi hűségesek maradjunk Hozzád, s a Te szent Fiadhoz, a Krisztushoz, aki szeretett minket a keresztig, sőt, azon túl is.

Mindenség Istene, engedd, hogy tudjunk gondot viselni a csodálatos világra, melyet reánk bíztál, hogy ne akarjuk a rosszat, hanem egyenesen tudjunk jót akarni minden embernek a világon. Áldj meg hát minket és erősíts minket, bárhol legyünk is, s add, hogy őszinte szívvel és tiszta hittel imádkozhassunk úgy, ahogy a Te szeretett Fiad, a mi Megváltó Krisztusunk tanított, ekképpen:

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; a mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma,és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

S az Istennek békessége, mely minden emberi értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket, és gondolataitokat az Úr Jézus Krisztusban Ámen.