Isten hozott a Sólyi Virtuális Református Egyházközség honlapján

Igehirdetés Bikádi László, Sóly, 2009.11.22.

Urunk és Istenünk! Nagyok és hatalmasak a Te dolgaid. Te választasz e világban, hogy ki legyen király, s ki legyen engedelmeskedő szolga csupán. Mégis, akármi is a feladatunk, egyformán dicsőség az, ha néked engedelmeskedve élhetjük életünket. Urunk, mutasd meg nekünk azt, hogy Te, aki királyt támasztottál Saulból, majd elvetetted őt, Te, aki Dávidot, a pásztorfiút tetted nagy királlyá, Te képes vagy a mi életünkbe is, a mi világunkba, a jelenbe beavatkozni. S megteszed azt, hogy a senkit, a semmit, a föld porát felemeled, a nagyokat, hatalmasokat pedig összezúzod, ha nem figyelnek Reád. Áldj meg hát minket, a Te gyermekeidet, hogy tudjunk Rád nézve élni, s hogy tudjunk engedelmeskedni a Te akaratodnak. Ámen!

Így szól hozzánk Istennek igéje Pál Galatákhoz írt leveléből, annak 4. részéből, az első 11 versből.

„Azt mondom pedig, hogy ameddig az örökös kiskorú, addig semmiben sem különbözik a szolgától, jóllehet ura mindennek, hanem gyámok és gondozók fennhatósága alatt áll az apa által megszabott ideig. Így mi is, amikor kiskorúak voltunk, a világ elemei alá voltunk vetve szolgaságra. De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldötte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: "Abbá, Atya!" Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is. Amikor pedig még nem ismertétek az Istent, olyan isteneknek szolgáltatok, amelyek lényegüket tekintve nem azok. Most azonban, miután megismertétek Istent, vagy még inkább: Isten ismert meg titeket, hogyan térhettek vissza ismét az erőtlen és szegény elemekhez, és hogyan akartok újból szolgájukká lenni? Aggódva figyeltek a napokra, hónapokra, az évszakokra és az esztendőkre. Attól féltelek titeket, hogy talán hiába fáradoztam értetek.”

Kedves Testvéreim! Pál, amikor a galatákhoz ír, olyan problémával szembesül, ami akár a XXI. század emberének a problémája is lehet. Egyrészt azzal, hogy az emberek nem értik, hogy Isten mit, miért csinál. Másrészt, az emberek állandóan jeleket követelnek.

Gondoljunk csak bele, mit is mond igénk végén? Ti figyeltek a jelekre, isteneket próbáltok imádni. Megismertétek ugyan az egyetlen Igazt, de mégis a kétségeitek újra, meg újra odafordítanak titeket, és különböző, lényegüket tekintve nem isteneknek szolgáltok, mondjuk így, a démonoknak, szellemeknek, a saját elgondolásaitoknak, babonáknak. Vagy éppen az asztrológiának, matematikának, ki tudja, miféle számításoknak, s megfeledkeztek arról, hogy kinek is vagytok a gyermekei.

Különösen aktuális ez az ige ma, amikor én a tegnapi este a Duna tv-n egy érdekes műsort néztem, ami a számmisztikáról szólt, hogyan lett a sátán száma a 666. Vagy bemutatták azt, hogy ha az ötágú csillagot, ha úgy fordítjuk, hogy az alsó szára, tehát a csillagnak a csúcsa lefelé mutasson, akkor pontosan egy kosfejes ördögöt lehet belerajzolni. Hiszen akkor az ötágú csillagnak a két felső szára lesz a szarva, alul a szakálla, és a két füle, ahogy lelóg.

Tulajdonképpen a Sátánnak a szimbólumává tehetjük azt, ami a kezdeti keresztyén időkben, az ötágú csillag egy keresztyén szimbólum volt. Sőt, úgy gondolták, hogy egyfajta titkos jelként használják majd ezt, és tették évszázadokon keresztül Rómában, hogy ezt rajzolták föl házaikra az emberek, krétával, vagy valami egyszerű jellel, mert ezt senki más rajtuk kívül nem tudta, hogy ezt egy Krisztus szimbólum. Ugyanakkor, ha ezt a szimbólumot fejjel lefelé rajzoljuk, az a Sátán szimbóluma.

Ugyan így ismerjük azt, hogy a kereszt, a megváltást jelképezi, de a fejjel lefelé fordított keresztet, ahol az alsó részre kerül a keresztvonal, sátánkeresztnek hívjuk.

S ha körül nézünk egy kicsit a világban, azt látjuk, hogy valóban, az emberek egyre inkább a babonák felé fordulnak. Minden érdekli őket, ami misztikus, minden érdekli őket, ami idegen. Megpróbálják kiszámítani a jelent, a jövendőt, megpróbálnak jeleket keresni, ahelyett, hogy odafigyelnének az egy igaz Istenre.

Kedves Testvéreim! Olyanok vagyunk, mondhatnánk, a jelen ige alapján, mint az a tinédzser korának végén élő fiatalember, aki nem tudja eldönteni, hogy ő most felnőtt, vagy gyermek. Aki egyszer-kétszer már szeretne olyan felnőttesen viselkedni. A kislány, aki már felveszi az anyuci cipőjét, már miniszoknyát húz, már ki is rúzsozza magát, de azért még nem felnőtt. Azért attól még visszaretten, hogy vagy úgy munkába menjen és megtermelje a saját megélhetését, ahogy a szülők. Vagy hogy a nagyfiúkkal is olyan nagylányosan viselkedjen.

Nem tudjuk eldönteni: lépünk egyet jobbra, lépünk egyet balra. Érdekes lenne, és szeretnénk megtudni, és olyan jó lenne, ha a kabbalából, a kártyából, a számmisztikából megtudnánk a jövendőnket. De ugyanakkor mégis érezzük azt valahol, hogy az Isten gyermekeiként nem az a feladatunk, hogy jobbra-balra kutakodjunk, hanem az, hogy figyeljünk arra az egyetlen Istenre, aki lényegét tekintve is az, aki elhívott minket, aki elküldött minket az útra. S aki számunkra nem egy ismeretlen, egy elérhetetlen személy, hanem maga a mi Mennyei Atyánk.

Kicsit olyanok vagyunk, mint az az engedetlen gyermek, aki a felnőtté válás küszöbén szeretne új dolgokat kipróbálni. Meghallgat ezt, meghallgat azt, s nem veszi észre, hogy a legtöbb jó tanácsot, vagy az igazi jó tanácsot a saját édesapjától, a saját szüleitől is megkérdezhetné. De nem kérdezi, mert úgy érzi, valahogy az olyan ciki.

Kedves Testvéreim! Ezt nagyon sokszor látom, hogy magukat keresztyén embernek vallók között is, hogy: „azért nem megyünk templomba, mert az olyan ciki. Mi reformátusok vagyunk, mi valljuk azt, hogy nem Isten nélkül élünk. Persze! Mi hiszünk! Na de hát nem megyünk templomba, mert az olyan ciki, az olyan avítt, az olyan ódon, az olyan lejáratott. Ugyan már, csak nem gondoljátok, hogy mi odamegyünk? Ugyan, csak nem gondoljátok, hogy egy kétezer éves módszert alkalmazunk, amikor annyi minden modern dolog van körülöttünk?”

De a modern dolgokat, ha megvizsgáljuk, akkor azt mondják, hogy: persze persze, de azok nem kétezer, hanem ötezer évesek, vagy még régebbi módszerek, akkor azok jobbak.

Kicsit mintha arra hivatkoznának gyermekeink, hogy azért nem beszélek apuval, mert nagypapával is beszélhetek. Csak nem vesszük észre, hogy ember és Isten viszonyában létezik Atya és Fiú, szülő és gyermek. De az Isten létéből eredendően, akik azt mondják, hogy ők az Istennek is az atyjai, azok szélhámosok. Olyan nem létezik. És a felnőtté válásnak egy óriási igazsága az, az ember a földi életében, és a lelki életében is az, hogy amikor a gyermek oda mer menni, bele mer nézni a szüleinek a szemébe, és túllép a ciki fogalmán, túllép azon, hogy a mások megítélésére hagyatkozik, és azt mondja, hogy: édesapám, édesanyám, kérdésem van. Válaszolj nekem, hogy mit tegyek.

Az egészen pici gyermek, és az egészen bölcs felnőtt képes csak erre. Nem véletlen, hogy éppen ezért olyan kevesen vannak azok, akik valóban rá mernek hagyatkozni az Istenre. Nem véletlen, hogy olyan kevesen vannak azok, akik időről időre templomba járnak, és úgy járnak templomba, hogy az élet kérdéseit odaviszik az Isten elé. És valóban Tőle, egy prédikációból, vagy az éves prédikációk összességétől várják a megoldást, a helyes utat, hogy: Uram Isten, én most merre menjek?

Azok az emberek, akik számára már mindegy mit gondolnak róluk, mert megtapasztalták az Isten igazságát, akik tudják, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Mert az a társadalom, amiben élünk, az a világ, amiben élünk, az újra, meg újra megfeledkezik erről. Épp ezért Pál megpróbálja megmagyarázni az embereknek, hogy mit is jelent a felnőtté válás. Azt mondja, hogy mindannyian Isten Országának lehetséges örökösei vagyunk. És ez a kép nagyon fontos. Mert egy apának, egy szülőnek a gyermeke az örököse. Ő fogja továbbvinni mindazt, amit az apa alkotott. Igen ám, de az örökös, csak akkor élhet az örökségével, amikor felnőtté válik. Amikor már túljut azon, hogy a haverok heccelése, a ciki, vagy nem ciki kategóriák, a külső befolyások irányítsák őt, és ráébred arra, hogy az örökös, legfontosabb feladata képviselni mindazt, amit az örökhagyó, amit a szülő adott, amire tanította őt. Igen ám, de a kiskorúak feladata, a kiskorú örökös feladata a tanulás. Éppen ezért, ahogy Pál mondja, semmiben sem különbözik a szolgától. Neki is megmondják, hogy mit kell tenni.

Gondoljatok csak bele, a mi magyar nyelvünkben, Ti, még néhányan az idősebbek közül biztos hallottátok ezt a kifejezést, nekem édesapám szokta mondani régen, hogy „kisszolgám”. „Gyere ide, kisszolgám!”

Azt jelentette volna ez vajon, hogy ő lenéz engem? Vagy azt akarta volna kifejezni, hogy én nem az örököse, csak a szolgája vagyok? Dehogy! Mennyi szeretet volt ebben, és mekkora tanítás. Ugyan ezt a bibliai gondolatot képviselte: még nem vagy önálló. Még én mondom meg, hogy mit csinálj, de tanulj, és majd egyszer te is szabad leszel az önálló életre, az önálló akaratod cselekvésére.

Amíg az örökös kiskorú, addig mások mondják meg, hogy mit csináljon. Addig azok, akik az Atya akaratát, akik az Atya szándékát képviselik, azok terelgetik a helyes irányba, legyen az pedagógus, legyen az egy idegen ember, vagy legyen az a saját szülője is.

Az emberiség történetében a kiskorúságot Krisztusig számoljuk. Az Ószövetség kora az, amire azt mondja Pál, hogy az emberiség kiskora, ahol kiválaszt Isten egy népet, hogy: ő rajtuk demonstrálom, hogy milyen esetben mit fogok én csinálni.

Kedves Testvéreim! Van egy nagyon divatos irányzat manapság, úgy hívják, hogy drámapedagógia. A drámapedagógiának nem más a lényege, mint az, hogy amit meg akarunk a gyerekekkel, vagy a felnőttekkel taníttatni, azt eljátszatjuk velük. Mint egy színházban, ahol mi magunk nem nézők, hanem szereplők vagyunk. Ahol egy-egy szerepet el kell egy-egy embernek játszani. Az Isten is eljátszatta a maga történetét ennek a világnak színpadán az emberekkel, majd a konklúziót, a következtetést, a végeredményt a történet és a Bibliába való leírás, megítélést, rögzítették szent könyvünkben.

A nagykorúvá válás könyve az Ószövetség. A tanulás folyamatának könyve, ahol Izrael népe játszotta - mondjuk így - azt a főszerepet, amelyben a főszereplőnek nem volt más feladata, minthogy jót, vagy rosszat rajta demonstráljon az Isten. Az Isten folyamatosan megítélje azt, hogy az Ő cselekedetei követendők, vagy elutasítandók. Aztán ez a szerep lejárt akkor, amikor megszületett a Krisztus.

A Krisztus, aki, mondjuk így, a világot nagykorúsította. Hiszen Ő, egyszer és mindenkorra teljesen és tökéletesen képes volt betartani a törvényt, megtartani Isten tanítását, sőt számunkra demonstrálni mindezt. A Krisztus meghalt, a Krisztus feltámadott. A Krisztus kegyelmet szerzett számunkra Istennél. És ettől a pillanattól kezdve, mondjuk így, az Isten nagykorúsított minket. Azt mondta, hogy: igen, ettől a pillanattól kezdve, ha kéritek, akkor én belétek adom az én Lelkemet. A felnőttség Lelkét. Ti ismeritek az én akaratomat, megtanultatok mindent, most itt az ideje, hogy önálló útra induljatok.

Tudjátok, nagyon gyakran tapasztaljuk azt is, hogy sokan, akik elérték a 18 évet, akik leérettségiztek, nem váltak felnőtté. És nagyon gyakran látunk fiatal, tizenegynéhány éves gyerekeket is, akiket a saját élethelyzetük, akiket a világ, amelyben éltek, mi úgy mondjuk koravénné, éretté, vagy felnőtté tett.

Isten azt mondta, hogy a Krisztus születése és feltámadása közti időben az emberiség számra eljött a pillanat, elég öreg hozzá, hogy ha akar, a saját lábára álljon. Ki kell repülni a fészekből. Ki kell repülni az Isten biztonságából. Ettől kezdve használni kell mindazt, amit tanultunk, mert képesek kell hogy legyünk rá. Mert elegendő időt fordított ránk, elegendő lehetőséget adott.

És, Kedves Testvéreim, mert itt a Lélek, amit bárki befogadhat. Igen ám, de valljuk be őszintén, itt kezdődnek a problémák. A felnőtt lét első napjai, a felnőtt lét minden napja minket, minket embereket is arra indít, hogy visszagondoljunk, de jó lenne kisgyermeknek lenni. Én is, amikor elnézem a kisfiamat, hogy játszik, vagy a kislányomat, aki még annyit sem tud csinálni, elnézem ezt a két kicsit itt a templomban, arra gondolok, hogy milyen jó nekik. Tulajdonképpen még élvezik azt a védőernyőt, amit a kicsinységük jogán mi adunk nekik. Mi még tolerálunk nekik mindent. Mi még elfogadunk tőlük sokkal többet talán, mint egymástól. Mi még szeretjük őket, és nem érdemeiket, vagy azok hiányát vizsgáljuk. Gyerekek. És mi felnőttek néha úgy vágyunk újra gyereknek lenni. Úgy vágyunk arra, hogy elfogadjanak minket csak pusztán a létezésünkért, csak azért mert vagyunk, mert olyan aranyosan tudunk mosolyogni, vagy mert akik ránk néznek, tudják, hogy mennyi minden sorscsapás, nehézség, megpróbáltatás még nem ért el minket.

De mi már felnőtté váltunk. Felnőtté váltunk, mi már megtermeljük az ételt, amit eszünk, túléltük az életnek a kihívásait. Tulajdonképpen egyetlen olyan kérdés létezik csak számunkra, aminek meg kell felelnünk nap, mint nap. A hit, a lélek kihívása. Vajon hogyan nézünk a világra? Minek látjuk magunkat? E világ urainak? Az örökösöknek, akik elfoglalták az örökösi széket és irányítják? Ezek vagyunk, mi, keresztyén emberek? Ez a helye a világban ma a keresztyén egyháznak? A hit vajon mindenki számára oly dicsőséges, oly kézzelfogható és oly követendő, hogy mi azt érezhetjük, hogy mi vagyunk az igazi urai e világnak? Vagy, az emberek mosolyognak rajtunk, mert azt látják, hogy kétségeink, hitetlenségünk újra, meg újra az általunk hirdetett, az Istentől megtanult, az örökösként átvett feladattól eltántorít minket.

Olyan kérdés ez, Kedves Testvéreim, amelyre naponta kell válaszolni, s amelyre csak rossz választ kaphatunk akkor, ha nem merjük megcsinálni azt, ami a legnagyobb badarságnak tűnik. Amiért a leggyakrabban kapjuk a megmosolygást, azt az elnéző, elhúzott arcot, hogy: ja persze. Ez pedig nem más, mint Isten Lelkének segítségül hívása. Hogy nyíltan, nyilvánosan, s templomainkban egyaránt ki tudjuk mondani azt, hogy: Uram Isten, segíts! Vagy, ahogy egy református énekünk mondja: Isten élő Lelke, jöjj, áldva száll le ránk!

A fohászaink, az Istent hívogató, az Istent befogadó és az Istent képviselő akaratunk tehet minket valóban örökössé, Isten Fiává, az Ő ügyének méltó képviselőjévé a világban. És ezzel, csakis ezzel nyerhetjük el azt a magabiztosságot és azt az erőt, amit látunk egyes felnőtt embertársaink arcán. Amit szeretnénk mutatni a mi gyermekeink, az utánunk jövő nemzedék felé, hogy biztonságot, erőt és védelmet nyernek nálunk. Mert tudjuk, kik vagyunk, tudjuk mit képviselünk, tudjuk, képesek vagyunk a mi Mennyei Atyánk, s az ő Szent Fiának, Krisztusnak a hatalma által jobb világot létrehozni imáinkkal, cselekedeteinkkel, a mi Megváltó Krisztusunk nevében. Ámen!

Gyertek, imádkozzunk!

Istenünk, Mennyei Édes Atyánk! Mint minden ember, mi is arról álmodunk, hogy egy jobb világban élhessünk. De míg a gyermek álma pusztán a kívánság, addig a felnőtt ember álma az, hogy úton legyen a kívánságok megvalósulása felé. Engedd nekünk, hogy eszközeid legyünk e világban. Felnőtt, gondolkodó, elfogadó, hitvalló eszközök, akik napról napra képesek megcselekedni a Te tanításodat. Magabiztosak, akik erősek, akik hittel vannak telve, s akik hitet, erőt és magabiztosságot adnak a körülöttük élőknek is.

Urunk, áldj meg minket, s a Te Szent Lelked töltsön el minket napról napra, hogy tiszta szívvel és őszinte hittel imádkozhassunk úgy, ahogy a Te Megváltó Fiad, a mi Urunk Krisztus tanított, ekképp.

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; a mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma,és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

Az Istennek békessége, amely minden emberi értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat az Úr Jézus Krisztusban. Ámen.