Isten hozott a Sólyi Virtuális Református Egyházközség honlapján

Igehirdetés Sóly 2009.05.17.

Mennyei Édes Atyánk! Köszönjük Néked a Te Igédet, amely ismét összegyűjtött minket, hogy egy testként, egy lélekként, gyülekezetként legyünk tanúi a Te tanításodnak, hogy lehessünk egyek a Te szent Fiadban, a mi Urunk Jézus Krisztusban. Mindenség Istene, áldj meg minket és tégy késszé arra, hogy a Te Igédet befogadjuk a mi szívünkbe, a mi lelkünkbe, a mi elménkbe, s hogy erőnk szerint nekifeszülve az eljövendőnek tudjuk hirdetni a Te szent Fiadnak, a Krisztusnak országát. Ámen.

Így szól hozzánk Istennek Igéje Jakab levele első részéből, az első rész 22. verséből:

Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat. (Jak 1,22)

-- Eddig Istennek írott Igéje --

Kedves Testvéreim, a mi református keresztyén hitünk néha túlságosan Pál apostolhoz köthető. Mármint Pál apostolnak ahhoz a tanításához, hogy a kegyelemből hit által üdvözülünk, hogy higgyünk, mert ez a legfontosabb, amit Isten tőlünk elvár, hogy legyen hitünk, és akkor majd bejutunk a mennyeknek országába. És megfeledkezünk arról, hogy a teljes írás az, ami Istentől ihletett, és megfeledkezünk például Jakab apostol leveléről.

Jakab leveléről, amely nagyon-nagyon finoman, nagyon-nagyon szelíden buzdít minket afelé, hogy azért ne gondoljuk már azt, hogy ha mi hiszünk, akkor azzal minden rendben is van. Van egy érdekes gondolat leírva Jakab levelében a második részben, amikor azt mondja az apostol, hogy „Hiszitek, hogy van Isten? Hát a Sátán is hiszi, sőt, tudja.” Nem elég pusztán tudni, hogy van Isten, nem elég pusztán hinni a Krisztusban, hanem cselekedni is kell mindazt, amit Ő cselekedett, amire Ő indít minket. Nem elég tudni, hogy van egy út, ami elvezet minket az Istenhez, azon az úton járni is kell.

S tulajdonképpen ennek a mai igehirdetésnek ez is lenne az alapgondolata. Nem elég tudni azt, hogy lehet jót tenni, nem elég tudni azt, hogy el lehetne érni valami jobbat ebben az életben, azért tenni is kell. Csak mi, emberek, valahogy nagyon-nagyon elkényelmesedtünk. És gondoljatok csak bele, ha megnézzük, hogy miről is szól a 20.-21. század emberének az élete, akkor azt láthatjuk, hogy nagyon sokszor semmi másról, csak arról, hogy elképzeljük, hogy milyen jó lenne, ha ez vagy az történne. Belenyugszunk abba, hogy ez a világ, ami körülvesz minket, nem tökéletes, belenyugszunk abba, hogy a politikusok lopnak, hazudnak, csalnak, élősködnek rajtunk, elfogadjuk azt, hogy ennek a világnak a szabályai szerint a nagyhal megeszi a kishalat, hogy azt csinálnak velünk, úgy néznek hülyének minket időről időre ahogy csak akarnak, aztán hazamegyünk, bekapcsoljuk a tévét, és megnézzük azokat a filmeket, amik egy szebb, egy jobb életnek a lehetőségével kecsegtetnek minket, megnézzük azokat a brazil, argentin és egyéb szappanoperákat, amelyek arról beszélnek, hogy igen, vannak, akik gazdagok és szépek, vannak, akiknek jutott egy szép villa, akiknek lovaik vannak, akik úgy élnek, ahogy mi szerettünk volna, és pár pillanatra úgy érezzük, hogy minden a miénk.

Eltávolodunk a valóságtól, eltávolodunk a realitásoktól, mert a realitás fájdalmas, a változtatáshoz pedig energiát kellene befektetni. Ahhoz, hogy valami körülöttünk jobb legyen, ahhoz dolgozni kellene rajta.

Tudjátok, nagyon sokat gondolkoztam azon, amikor lelkészi szolgálatom elején megkaptam az első kritikákat, hogy Tiszteletes Úr, hát nem látogat meg elég embert, nem megy el elég sok helyre, nem viseli gondját úgy a gyülekezetének, ahogy mi magától azt elvárjuk. Igen, sok esetben igazuk volt. Sok esetben az orcám pironkodik, ha arra gondolok, hogy vannak olyan emberek, akik jó reformátusok voltak, akik hiányoznak most innét ebből a gyülekezetből, nem azért, mert nem akarnak jönni, nem azért, mert haragszanak, hanem mert én nem látogattam meg még életükben őket, nem tudtam beszélgetni velük, nem tudtam átvenni azt a tudást, amit ők adhattak volna, nem tudtam elfogadni a szeretetüket, és nem tudtam őket úgy szeretni, ahogy talán ők elvárták volna? a lelkészüktől.

Igen ám, kedves Testvéreim, de azért mégiscsak ott van a mondat végén már másodszor ez, hogy „ahogy mi elvárjuk”, ahogy mi szeretnénk. De vajon az a mi feladatunk, keresztyén embereknek, hogy higgyünk, és a hitünkért cserébe elvárjunk valamit? Aki csak Pál apostolig jut el, az könnyen belekeveredhet abba a gondolatba, hogy igen, nekünk semmi mást nem kell tenni, csak hinni, és ezzel minden rendben van, és mindenki más dolgozzon, mindenki más feszüljön neki az életnek, a munkának, mi jól elleszünk, mi hiszünk, kérem. És hitünkért cserébe szolgáljon ki minket az Isten, szolgáljon ki minket az egyház, legyen minden úgy, ahogy mi szeretnénk, miért? Mert mi vagyunk azok a kevesek, akik megmaradtunk. Mi vagyunk azok, akik még egyáltalán fölvállaljuk, hogy reformátusok vagyunk manapság, amikor nem divat keresztyénnek lenni, amikor mindenféle szivárványszínű zászlókat sokkal jobb buli lobogtatni az Andrássy úton, mint minden vasárnap menni, és itt lenni a templomban.

De hát az ittlévőknek ezt nem kell magyarázni. Mi átéljük azt, hogy a világ nem a mi sorsunkat, nem a mi életünket, nem a Krisztust akarja választani, hanem a bulit. Az Andrássy úti meleg felvonulást, ahol dübörög a zene, ahol jól szórakozik mindenki, az, ami a mai világ emberének, akinek oly kevés jut a szórakozásból, legalább egy órára, legalább egy délutánra elég arra, hogy becsapja önmagát, és azt higgye, hogy ettől lesz jobb az élete, hogy mindent szabad, mindent lehet, hogy egy fél napra fölszakadnak a gátlásaim, és akkor milyen jó, ez kárpótol engem azért, amit egész életemben nem élhettem át.

Ugyanakkor, kedves Testvéreim, nézzük meg, hogy hova vezet ez az élet. A nemcselekvés, az elfogadása a világnak, és az álmainkba menekülés. Abba, hogy az ember kiszolgáltatja magát valakinek. Ha minden tökéletes lenne ebben a világban, akkor azt mondanám, hogy mi az Úristennek szolgáltattuk ki magunkat, aki szeret minket, akiről tudjuk, hogy mindent megad értünk. De mivel ez nem így van, csak egy dolgot mondhatok, mi a Sátánnak vagyunk kiszolgáltatva. A nemcselekvésünk, a Krisztus melletti nem-helytállás oda viszi el ezt a világot, amelyben élünk, hogy az a második legnagyobb hatalom, amely már legyőzetett, de pontosan a mi emberi gyengeségeink miatt újra meg újra megnyilvánul, a Sátán kezébe veszi az uralmat az életünkben.

Nem csak úgy, hogy mi leszünk gonoszokká. Nem. Úgy, hogy azok, akik gonoszak, azok hatalmasak lesznek, azok többen lesznek, és majd olyanná teszik a mi életünket, amilyennek mi nem szeretnénk azt. Olyanná teszik az Isten világát, a Krisztus világát, amiről mi tudjuk, hogy az Övé, de ránk bízta, hogy vigyázzunk rá, amilyennek sem Ő, sem mi nem akarjuk látni.

Kedves Testvéreim, mi nagyon gyakran becsapjuk önmagunkat. Becsapjuk azzal, hogy a földi élet siralomvölgy, és ennek így is kell lennie. Becsapjuk önmagunkat, hogy ebben a világban minden rossz, de hát ez csak azért van, hogy minket megpróbáljon az Isten, hogy a mi hitünket próbára tegye, elég erős-e.

Kedves Testvéreim, én nem kételkedem abban, hogy az esetek nagyon nagy részében ez így van. Hogy mint ahogy egy apa, aki amikor tanítja a gyermekét, újra meg újra próbák elé állítja. Mondjuk így, vizsgáztatja. Hogy vajon elég felnőtt-e már, eléggé önálló-e már, elég érett-e már? És időről időre ugye nehezebbek lesznek ezek a próbák. Na de hát melyik az az apa, aki tanítás helyett csak próbák elé állítaná a fiát? Melyik az a szülő, aki nem azt mondaná neki, hogy próbáld ki ezt, próbáld ki azt, ez, amit én adnék neked ugye mennyivel jobb?

Én emlékszem arra, hogy az édesapám engem így nevelt. Hogy igen, néha hagyta, hogy menjek a saját fejem után, akkor is, amikor rosszat tettem, aztán amikor vérző fejjel mentem haza, akkor ő vette elő az első ragtapaszt. És azt mondta, hogy fiam, gyere, csináljuk úgy, ahogy én szeretném. És akkor meglátod, nem fogsz megsérülni. Akkor könnyebb lesz a munka, vagy ha nehezebb is lesz, de biztonságosabb.

Az Isten semmi mást nem akar velünk. Így vinni keresztül minket az életen. És nekünk el kell dönteni, persze, hogy melyik utat válasszuk. A semmittevés, a sodródás útját, amelyen nem tudjuk, hogy mi a következő lépés, nem tudjuk, hogy mi történik velünk, ki vagyunk szolgáltatva mindenkinek, vagy az Isten érdekében, a tudatos cselekvés, a tudatos krisztushordozás, a tudatos hit megélése az, amit mi választunk. Amikor nem csapjuk be önmagunkat, amikor nem azt mondjuk, hogy ez a világ azért rossz, mert rossznak kell lennie, hanem elismerjük azt, hogy ez a világ azért is rossz, mert mi néha nem tesszük meg azt a jót, amit megtehetnénk. Mert mi nem szólítjuk meg néha azokat az embereket, akiket megszólíthatnánk. És amikor szembesülünk a ténnyel, hogy meg kellett volna tenni, akkor nem mondjuk bele a tükörbe, hogy ez most bűn volt.

Ebben meg kell változnunk. Ebben jobbá kell lennünk. Tudjátok, kedves Testvéreim, mert sokkal egyszerűbb a keresztyén ember számára is az, hogyha tágítja a maga határait. Mert azt mondja a lelkész, hogy ó, hát nem tudtam elmenni, de hát akkor ne menjünk el senkihez, legalább egyforma elbírálás alá kerül mindenki. Ó, nem tudtam megcsinálni, de semmi gond, de senkihez nem fogom majd, majd úgy csinálom, mintha ezt nem is kéne csinálni. És idővel talán el is felejtődik, hogy van egy ilyen része is a munkának.

A hívő ember ilyenkor legalább nézzen bele a tükörbe, és azt mondja, hogy kellene, de nem csináltam meg. Nem volt erőm, lusta voltam, bűnös ember vagyok, Uram Isten, segíts, hogy legközelebb jól tudjam csinálni. Adj erőt, hozz olyan helyzetbe, hogy ne tudjak elmenekülni a feladat elől, még ha akarok, akkor sem. És a keresztyén gyülekezeti tagok, azok az emberek, akik vasárnapról vasárnapra hallgatják a prédikációt, ők is hogy vannak ezzel?

Száz évvel ezelőtt még, apáink, nagyapáink idejében, én csak a legendákat hallom, de nem egy, nem két olyan bibliás ember volt egy gyülekezetben, aki amikor hallgatta a lelkésznek a prédikációját, szinte vele együtt tudta mondani azokat a bibliai igehelyeket is, hogy most mit idéz a lelkész. Elolvasta az egész Bibliát, és amikor hazament, el tudta mondani a családnak. Aki nem hallotta a templomban a prédikációt, az egy összefoglalót hallgathatott a kiskertben vagy kapálás közben.

Az embereknek témájuk volt az egyház, témájuk volt a hit, bizonyságot tudtak tenni egymásnak, ha kellett, szavakkal, ha kellett, munkával, ha kellett, helytállással. Aztán az emberek már idővel nem akarták annyira ismerni a Bibliát, nem volt annyira része az oktatásnak, hogy minden hajnalban áhitattal kezdődjön a napjuk, és minden este még utoljára elmondjanak egy imát, még utoljára olvassanak a Bibliából. Aztán elkezdték terjeszteni, hogy hát ezt nem lehet megcsinálni. Hát lehetetlen, hát kik vagyunk mi? Hát én csak esztergályos vagyok, hát én, én, én csak egy segédmunkás vagyok, ó, én nem vagyok a beszédnek az embere, nem tudom én ezt elmondani, hát hogy mondhatnám el a körülöttünk élőknek.

Kedves Testvéreim, és azok a református őseink hogy tették meg, akiknek nyolc általánosuk sem volt? Azok a református őseink hogy tették meg, akik aztán a feltört kéz, és nem pedig a jól forgó nyelv emberei voltak? Hogyan tették meg azok, akik nekünk 1000 éven keresztül megőrizték a templomot? Mert megtették, ennek az a bizonyítéka, hogy mi itt vagyunk. Megtették apáink, megtették nagyapáink. Láthattunk még olyan embereket, s talán még ma is láthatunk, akik igenis ki tudják nyitni a Bibliát, igenis tudják, hol van az az igehely, pedig nem jobbak, nem erősebbek, nem kiválóbbak nálunk. Hanem időt, energiát szánnak rá. Föláldoznak valamennyit az életükből, a szabadidejükből azért, mert fontos nekik a Krisztus, és mert ráébredtek arra, hogy az Igének cselekvőivé kell lennünk. Hogy a „tegyetek tanítványokká minden népeket”, ez nem tizenkét apostolnak szólt, ez nem néhány római katolikus, evangélikus, református lelkésznek, hanem minden keresztyén embernek szóló üzenet. És ha azt akarjuk, hogy tele legyen a templom, akkor mindannyiunknak cselekvővé kell válni.

Mindannyiunknak a maga helyén hitvallóvá kell lenni, amelyben meg is tesszük, amit mond nekünk az Ige. És ebbe beletartozik az, ami ilyen egyszerű dolog, mint amiről itt Jakab beszél, hogy ne legyen hirtelen a mi beszédünk. Ne szidjuk egymást. Ne legyünk túl szószátyárak, és ne legyünk rosszindulatúak. Hanem inkább hallgassunk. Tanuljuk megfékezni először önmagunkat, nézzünk bele abba a tükörbe, amit Isten a Bibliában elénk állít, de nem egyszer-kétszer egy héten, hanem naponta, vagy, ha kell, naponta többször is. Ne kegyesek akarjunk lenni, akik aztán nem fékezik meg a nyelvüket, hanem Isten gyermekei, a Krisztus tanítványai, akik amit ma tanulnak délelőtt, azt délután már a gyakorlatban próbálják alkalmazni.

Kedves Testvéreim, és ez a megoldás ahhoz, hogy hogyan lehet gyülekezetet, hogyan lehet egyházat építeni, ha nem csak egy ember, hanem mindenki, egy közösség válik cselekvőjévé az Isten akaratának. Újra meg újra az Isten felhívja erre a figyelmünket. Nem azért, mintha rossz gyermekei lennénk, nem azért, minthogyha kételkedne abban, hogy mi szív szerint erre készek vagyunk, hanem azért, hogy mi átérezzük, hogy milyen fontosak a mi szavaink, a mi cselekedeteink, mindazok a dolgok, amiket az Isten ügyéért a Krisztus képviseletében teszünk ezen a földön.

Kedves Testvéreim, legyen ez a mai alkalom is az elgondolkodás forrása. Egy olyan támasz az Istentől, egy olyan felkiáltójel, amely fölemeli a fejünket, és arra késztet, hogy végiggondoljuk, milyen fontos, nem csak nekünk, a mi üdvösségünk szempontjából, hanem az egész világ, a Krisztus világa szempontjából, hogy mi, akik tudjuk, hogy hogyan lehet jót jól csinálni legyünk ennek hirdetői, cselekvői, s ha kell, a magunk munkájával tartsuk kordában, a saját cselekedeteinkkel segítsük, hogy jó döntések szülessenek, hogy jól legyen elvégezve mindaz, ami az Isten országát és a világot is szebbé-jobbá teszi, hogy ezáltal miáltalunk megmutatkozhasson a Krisztus dicsősége. Ámen.

Mennyei Édes Atyánk! Köszönjük a Te tanításodat, s kérünk Téged, engedd, hogy mi valóban cselekvőid legyünk. Hogyha csak egy szalmaszálat is, ha csak egy porszemet is, de tudjunk mozdítani, a Te szent Fiad nevében, hogy tudjunk cselekedni a Te ügyedért, hogy a mi helytállásunk, a mi hitvallásunk az újra meg újra nyilvánvalóvá tegye az emberek előtt, e világ minden lakója előtt, hogy Te vagy igazi Ura e földnek, s hogy minden embernek az lenne szent kötelessége, hogy Néked engedelmeskedve a Te Igédet, a Te ügyedet hirdesse, s szolgálja e világban.

Mindenség Ura, segíts nékünk ebben, s légy azokkal is, akik most nem lehetnek itt, akiket munkájuk, kötelességük, betegségük, vagy bármi más elszólított közülünk. Urunk, adj gyógyulást a betegeknek, adj áldást a dolgozó ember munkájára, de szólítsd meg lelke által, s vezéreld közénk, hogy érezze, Hozzád, s a Te szent Egyházadhoz tartozik. Urunk, adj békességet a háborúságot szenvedőnek, s taníts minket imádkozni úgy, ahogy a Te szeretett Fiad, a mi megváltó Krisztusunk tanított, ekképpen:

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; a mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma,és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

Istennek, ami Atyánknak szeretete, az Ő szent Fiának, a Krisztusnak kegyelme, s a Szentlélek gondviselő közössége légyen és maradjon mindenkor mivélünk. Ámen.