Isten hozott a Sólyi Virtuális Református Egyházközség honlapján

Igehirdetés, Bikádi László, Sóly, 2009.11.29.

Urunk, Istenünk! Lehajtott fejjel állunk előtted, mert bizony, bizony, meg kell vallanunk, nagyon gyakran úgy érezzük, ez a világ egy hatalmas filiszteus, egy Góliát, aki öklét rázza felénk, s nekünk nincs eszközünk, hogy válaszoljunk. Mi félünk, mert gyengének, kicsinek és erőtelennek érezzük magunkat.

Urunk! Látjuk azt, hogy újra, meg újra ellenségeink nevetnek rajtunk, csúfolják a Te egyházadnak kicsinységét, erőtelenségét, a mi gondunkat, bajunkat, s mi oly gyakran megrettenünk, hogy nem lesz, aki méltó választ adjon. Oh, Urunk! Engedd, hogy egy a Te kicsinyeid közül, a mai idők Dávidja, eljöhessen ebbe a világba, és megfeleljen neki. Ó, Urunk! Add, hogy mi itt maradók belekapaszkodhassunk ennek a régi Dávidnak a történetébe, és hittel várhatjuk és várjuk a felszabadulást. A felszabadulást a félelmek alól, felszabadulást a sötétség alól.

Urunk és Istenünk! Engedd, hogy meglássuk, hogy ez a szabadító nem más, mint a Te Szent Fiad, a Krisztus, akinek születéséről emlékezünk, akinek Adventben ünnepeljük, hogy eljött, és ittléte megtörtént ebben a világban.

Urunk, engedd, hogy amikor Rá gondolunk, legyünk mi magunk Dáviddá. Legyünk készek és képesek megfelelni e világ kihívásainak. Ámen!

Így szól hozzánk Istennek igéje, Pál, Galatákhoz írott leveléből, a Galatákhoz írott levél 4. részéből, a 12-től a 20-ig terjedő versekből.

„Testvéreim, kérlek titeket: legyetek olyanok, mint én, mert én is olyan vagyok, mint ti. Semmivel sem bántottatok meg. Hiszen tudjátok, hogy az első alkalommal testi erőtlenségemben hirdettem nektek az evangéliumot, és ti mégsem estetek abba a kísértésbe, hogy engem testi erőtlenségem miatt megvessetek vagy megutáljatok, hanem úgy fogadtatok, mint Isten angyalát, mint Krisztus Jézust. Hova lett a ti boldogságotok? Mert bizonyságot teszek rólatok, hogy ha lehetett volna, a szemeteket is kivájtátok, és nekem adtátok volna. Most pedig az ellenségetek lettem, mert az igazat mondom nektek? Nem jó szándékkal buzgólkodnak értetek, hanem el akarnak titeket tőlem szakítani, hogy aztán értük buzgólkodjatok. Helyes az, ha valaki mindenkor a jóért buzgólkodik, és nem csak akkor, amikor ott vagyok közöttetek, gyermekeim, akiket újra meg újra fájdalmak között szülök meg, amíg kiformálódik bennetek a Krisztus. Szeretnék azonban most ott lenni nálatok, és változtatni a hangomon, mert bizonytalanságban vagyok felőletek.”

Kedves Testvéreim! Az apostol szavaiból az tűnik ki, hogy ő, amikor a galaták között volt, annyi szép élményt gyűjtött össze, aki átélte, hogy milyen csodálatos dolog az, amikor egy nyáj szereti a pásztort. Ő átélte azt, hogy bár ahogy mondja, amikor hirdette nekik az Evangéliumot, akkor ezt testi erőtelenségben tette. Mondhatnánk úgy is, hogy túlságosan világinak érezte saját magát. Túlságosan támadható volt a cselekedetei, túlságosan támadható volt afelől a múltja felől, amit a galaták tudtak, hogy ő a legnagyobb ellensége volt a keresztyéneknek és üldözte őket. Mondhatjuk úgy, hogy ezek az emberek a múltja ellenére szerették, befogadták, elfogadták vele a bűneit, és éppezért Pál, a szívéhez nagyon kedves gyülekezetnek írt. Egy olyan gyülekezethez, amely igazából, amikor az apostol jelen volt, akkor a Krisztust sugározta. Mert az elfogadást sugározta. Azt, hogy tudjuk szeretni, tudjuk elfogadni a másikat, tudjuk az által, aki erőtelen, aki gyenge, de akiről tudjuk, hogy kiválasztotta az Isten, nem a környezetét, nem a testi valóját nézve, hanem a mögötte álló, rajta keresztül megszólaló Krisztust hallva. Tudjuk, egy nyomorult Pál apostolon keresztül, vagy kitudja, hány nyomorult prédikátoron keresztül is az Isten szavát megérteni ebben a világban.

Pál átélte azt a csodát, amit sok-sok reformátor, sok-sok lelkipásztor el tud mondani, hogy – bár én magam nem érdemelném meg, mégis megszólal rajtam keresztül az Isten, és az emberek hallják rajtam keresztül az Istent. Az, amit az úrvacsorai liturgiánkban a lelkipásztor így fogalmaz meg – én, mint az én Uramnak, méltatlan bár, de elhívott szolgája. Testben erőtelen szolga, aki bűnös, ugyanúgy hibázik, vétkezik, mint bármely más tagja a gyülekezetnek, mégis az Isten által elhívott pásztor, elhívott szolgáló.

S Pál apostolnak pont a galaták között megadatott az, amit itt leír, hogy – tudjátok, első alkalommal mikor itt voltam köztetek erőtelenségben hirdettem az igét. Igen, ugyan olyan bűnös voltam, pontosan olyan voltam, mint ti. S pontosan olyan vagyok most is, mint ti, mégis hallgattatok az én szavamra, mégis oda figyeltetek a Krisztusra, mégiscsak megtértetek.

Kedves Testvéreim! Óriási élmény lehetett ez a apostolnak. És higgyétek el, mind a mai napig óriási élmény Isten mindegyik szolgálójának, minden méltatlan pásztornak az, ha azt látja, hogy bár tudja azt, mennyi minden miatt nem lenne alkalmas a szolgálatra, mennyi miatt lehetne azt mondani, hogy ezért sem figyelek rá, azért sem figyelek rá, mégis oda figyelnek tízen, húszan, harmincan. És gyülekezetek formálódnak, gyülekezetek alakulnak, emberek hallják meg az Istent, az Ő szolgálata által.

Óriási tanítás ez, és nem véletlenül mondja Pál, hogy – ti olyanok vagytok, mint én, s én olyan vagyok mint ti.

Igen, Kedves Testvéreim, az Úristen csodája az, hogy az egyformákat összetereli, és akik hasonlóak, akik ugyan abban az élethelyzetben vannak, akik ugyanúgy gondolkodnak, ugyanúgy élnek, ugyanúgy szolgálnak, ugyanúgy elbuknak, és ugyanúgy szükségük van az isteni kegyelemre, azok állnak össze gyülekezetekké. És az, hogy kinek mi a tisztsége, kinek mi a feladata ebben a világban, azt nem az emberi bölcsesség, nem is az emberi akarat, hanem az Isten jelöli ki. Természetesen az alapján, hogy Pál apostol feladatát sem végezhette volna el akárki.

Gondoljatok csak bele, ha Pál egy sokgyermekes családapa lett volna, mennyivel nehezebb lett volna neki elindulni, hogy bejárja az egész világot, hirdesse az igét. Vagy gondoljatok bele, ha féllábú lett volna, vagy nyomorék, hát alkalmatlan lett volna totálisan a feladatra. Nem. Egészséges férfiember volt, egészséges vággyal, becsvággyal, egészséges tenni akarással. És az Isten azért állította őt szolgálatba, mert minden szempontból megfelelt neki.

De ő sem volt tökéletes. Amikor ír a galatáknak, akkor emlékezteti őket, hogy – figyeljetek, én szeretlek titeket, mert amikor ott voltam köztetek és láttátok azt, hogy nekem mennyi hibám van, hogy emberként mennyire köt magához ez a világ, akkor ti mégis elfogadtatok engem. Most higgyétek el nekem, hogy pontosan azért, mert ti elfogadtatok engem, én is el tudlak fogadni titeket. És én épp ezért én nem haragszom rátok a ti kétségeitek, a ti tévedéseitek, a ti tévelygéseitek miatt, hanem ennek a szeretetnek a hangján tudni szeretném mi történt veletek. Így kérdezi: „Hova lett a ti boldogságotok?”

Kedves Testvéreim! A keresztyén emberek, a keresztyén egyház, a keresztyén gyülekezetek felé feltett óriási kérdése ez ma is az Úristennek. Advent első vasárnapján igenis, a mi Krisztusra készülésünkben föl kell tenni magunkban a kérdést, hogy vajon bennünk van-e a keresztyén embernek az Isten közelsége miatt érzett boldogsága? Bennünk van-e az a boldogság, amit az ad nekünk, hogy Krisztus közelében élhetünk, hogy Isten szavát hallhatjuk, ha akarjuk nap, mint nap, de mindenképpen vasárnapról vasárnapra. Hogy közösségben lehetünk egymással. Hogy van reménységünk afelől, hogy a földi életen túl is az Isten kiválasztottai maradunk. Bennük van-e az ez iránt érzett boldog öröm? Ezt kérdezi a galatáktól Pál is, ezt kérdezi az Úristen tőlünk most. „Hova lett a ti boldogságotok?”

És akkor mit mond? – Mert bizonyságot teszek róla, hogy amikor ott voltam nálatok, ti boldogok voltatok. És a boldogságotokban kivájtátok volna a szemeteket, és nekem adtátok volna.

Kedves Testvéreim, ma is óriási dolog, hogy ha valakire azt mondjuk, hogy a szemét vájná ki inkább, mint hogy a másikat bántsa. De abban a korban, mikor az emberek csak kétkezi munkából éltek, amikor se szociális háló, se kórház, semmi nem volt, a szem kivájása szinte az élet feladását jelentette. Az egyfajta öngyilkossági eszköz lehetett, mert ha túlélte egyáltalán a seblázat, és nem fertőződött el az ember, akkor koldussá, nyomorékká, számkivetetté lett. Talán néhányan ismeritek Oidipus király tragédiáját, aki önmagát bünteti azzal, hogy kivájja a saját szemét, és utána számkivetettként kóborol az akkori Görögországban. Pál azt mondja, hogy – Ti megtettétek volna ezt értem, most pedig ellenségetek lettem. Mi történt?

Kedves Testvéreim! Hányszor látjuk azt, hogy emberi csoportok, emberek, akik hittel közelednek egymáshoz, akik testvérnek érzik egymást, egyik pillanatról a másikra ellenségekké válnak. Gondoljátok el, mit érezhetett az az apostol, aki ott volt, aki érezte a szeretetet, aztán elmegy, és egyszer csak azt tapasztalja, hogy azok az emberek, akik szerették őt, akik körülvették, akik szinte imádattal csüngtek a szaván, és Isten emberének látták, valaki az ellenségükké teszi. Valamilyen módon egyszer csak azok az emberek ellenséggé válnak.

S mit mond erre Pál? „Nem jó szándékkal buzgólkodnak értetek” Mit jelenthet ez? Azt, Kedves Testvéreim, hogy valakik, miután elment az apostol, miután megformálódott egy közösség, a saját céljaikra akarják ezeket az embereket fordítani. Pál apostol már elment. Az Isten embere, aki mindenki számára nyilvánvalóan a Krisztust hirdette, aki hatalommal szólt, egy kicsit eltávolodott attól a közösségtől amelyet Isten akaratából önmaga alakított, amit pásztorolt, amit összehozott. S akkor megjelentek azok, akik azt mondták, hogy jó lenne nekünk ez a közösség. Vannak önös céljaink, mi is fel tudjuk használni azokat, s lám, sikerül nekik.

És mivel kezdik az ilyen emberek a munkájukat? Azzal, hogy Pál apostollal veszítik össze, a pásztor és a nyáj egységét megpróbálják megbontani. Természetesen úgy, hogy a nyájat dicsérik, a pásztort szapulják. Természetesen úgy, hogy azt mondják a gyülekezetnek, hogy ott minden rendben van, de picit félreviszik a gondolatokat, félreviszik a szándékokat és félreviszik a cselekedeteket.

Majd amikor Pál jó szándékkal igazítani próbálta a galaták gondolkodását, amikor levélben próbált szólni hozzájuk, amikor megpróbálta a tiszta Evangélium üzenetét eljuttatni ehhez a gyülekezethez, akkor azt tapasztalhatta, hogy az a nyáj, aki szerette, ellenségesen viselkedik vele. Mit mond akkor? „Helyes dolog az, ha valaki mindenkor a jóért buzgólkodik köztetek, és nem csak akkor, amikor én is ott vagyok közöttetek”

Megint egyfajta figyelmeztetés. Igen, minden gyülekezetben, minden közösségben lehetnek olyanok, akik másként viselkednek akkor, amikor jelen van a pásztor, és másként mikor elmegy. A galaták között voltak olyanok, akik, mikor ott volt Pál, akkor bólogattak, engedelmeskedtek, mindent úgy csináltak, ahogy az apostol mondott, de amikor kilépett az ajtón, de amikor elhagyta a várost, de amikor olyan távolságba került, hogy ezek már biztonságosnak érezték, akkor hirtelen kezdték volna átvenni a hatalmat. Érdekes, Pál azonban nem a hatalom szavával szól vissza. Nem azt mondja, hogy – most azonnal visszamegyek és szétcsapok köztetek. Nem azt mondja, hogy – idefigyeljetek, na, akkor én most megyek, és azt a néhányat eltávolítjuk.

A levele, az üzenete, annak, amit ő ír egészen másról szól. Azokat, akiket addig testvéreknek szólított, azokat, akiket addig egyenrangúként kezelt, egyszer csak úgy szólítja meg: „gyermekeim”

Kedves Testvéreim! Pál apostol ráébred valamire. Igen! A keresztyén ember, mikor meghallja a bizonyságtételt, amikor megformálódik egy gyülekezet, akkor mindenki egyenrangú és teljesen egyforma benne. Én olyan vagyok mit te, te olyan vagy mint én. De vannak hitben erősebbek, és hitben gyengébbek. Vannak, akik hitben idősebbek, és előttünk járnak, és vannak akiket meg lehet téveszteni. Akiket így szólít meg az apostol – gyermekeim, én most atyaként szólok hozzátok, előttetek járóként, tanítóként. Nem egy vagyok közületek, hanem vegyétek észre, én vagyok az Igének hirdetője, én vagyok az Isten kiválasztottja, és vegyétek tudomásul, gyermeki szeretettel és alázattal kell rám néznetek, és én atyai szeretettel mondom, amit mondanom kell.

Mit mond? Azt, hogy újra, meg újra fájdalmak között szülök meg, amíg kiformálódik bennetek a Krisztus. Ez azt jelenti, hogy Pál újra, meg újra imádkozik értük. Újra, meg újra arra gondol, és ha kell, azért fog cselekedni, hogy egyen-egyenként ezeket az embereket megszólítsa, átformálja az életüket, hogy ne lehessen többé eltántorítani az ő gondolkodásukat és az ő cselekedeteiket a Krisztustól.

A megszületett gyülekezetnek a tagjaiért, az eltántoríthatókért, egyen-egyenként odafordul. És ha nem is ténylegesen, hitben és imádságban könyörögve értük, nevüket, arcukat, cselekedeteiket és hitüket ismerve, egyen-egyenként megpróbál könyörögni az Istennél, hogy szülessenek újra. S bár testben nincs jelen, de mégis hiszi azt, hogy ezt a csodát Isten Szent Lelke elvégzi.

„Szeretnék azonban most ott lenni nálatok, - mondja – és változtatni a hangomon, mert bizonytalanságban vagyok felőletek.”

Igen. A lelkész, a gyülekezetet fundáló elöljáró, mi magunk is ahhoz, hogy gyülekezet legyünk, és gyülekezet maradjunk, elengedhetetlen a közvetlen kontaktus, hogy találkozzunk, hogy beszéljünk. Hogy személyenként, egyénenként, ismerve a másikat úgy változtassunk a hangunkon, hogy ne azt sújtsuk, aki ártatlan, és ne azt erősítsük, aki éppen elvenni akarja az Isten gyülekezetének egyetlen tagját, aki el akarja távolítani Istentől az Ő kiválasztottjait.

Nehéz munka gyülekezetté lenni, de még nehezebb gyülekezet maradni. És főleg akkor, amikor eljön az a pillanat, hogy meg kell kérdezni egymástól, hogy hová lett a mi boldogságunk? Hová lett a kezdeti öröm? Mert ha egyszer volt, akkor az megvan.

És Pál apostol, a hívő ember szavával, a Krisztusi ember szavával egy munkába kezdett. Munkába kezdett, aminek az eszköze nem volt más, mint egy levél, amelyet megírt, és amely azóta is egyénenként és személyenként megszólít mindannyiunkat. És tanít. Hogy azokhoz, akikkel valamikor tudtunk együtt örülni, forduljunk újra oda. Kérdezzük meg tőle, hogy az a régi öröm? S vajon mit tehetnénk, hogy tudjunk újra együtt örvendezni? Ki volt, vagy mi volt az, aki elfordította a mi tekintetünket egymásról?

Menjünk vissza addig, és változtassuk meg, ha nem is az eseményeket, ha nem is a történelmet, de a hozzáállásunkat. S különösen ilyenkor, Adventben, amikor meggyullad az első lángocska az adventi koszorún, az embernek nagyon jó tudni azt, hogy igenis van lehetőség arra, hogy visszanézzünk, és újra elinduljunk a régi utakon. Van, mert volt lehetőségük a galatáknak. Van, mert volt lehetősége Pálnak. Van, mert a levélnek köszönhetően lett és van a galaták között ma gyülekezet. Hirdettetik a Krisztus, s megtapasztalható a megváltás.

Nem is kell nagy dolgot csinálni, csak belátni, hogy mi és én egyformák vagyunk. Csak megfogadni azt, hogy a mi közös együttléteinknek a legfontosabb része az öröm, ami eggyé kovácsol minket, és ami a Krisztusra mutat. S elfogadni azt, hogy bár valóban mindannyian kicsit, vagy jobban a világ gyermekei vagyunk, de közös akarattal, hittel és elszánással az Advent négy hetében a Krisztusra gondolva vissza tudunk térni minden dolgok forrásához, a megszületett Krisztushoz, és ahhoz a szeretethez, amelynek jegyében Isten minket hív gyermekeinek, s amelyben megtanulhatunk újra együtt járni a mi Mennyei Atyánk világában a mi testvéreinkkel itt a Kárpát medencében, itt Sólyban, 2009-ben is. Ámen!

Mennyei Édes Atyánk! Köszönjük, hogy a Te szavad, mindig Evangélium, mindig örömhír. Mert mindig arról beszél, hogy van ok, van lehetőség, van mód arra, hogy a Te néped, akik egyszer összekovácsolódtak újra eggyé, és egyek legyenek. Engedd Urunk, hogy mi megéljük ezt a csodát. Hogy amit megtapasztalhatott Pál apostol, amit megtapasztalhattak hitvalló őseink, az a számunkra is valóság lehessen. Ne csak egyszerűen hit, vagy bizonyosság. Megtapasztalása a Te Szent Fiadnak mindenek felett való hatalmának e világban. S annak, hogy a szeretet, amely felőled árad, s melyet szent kötelességünk nékünk is tovább adni, nem múlik el, hanem örökké megmarad, a mi emberi, s a Te isteni valóságodban is.

Urunk! Áldj meg minket és őrizz az Advent heteiben. Add, hogy a ködben és hidegben, a sötétségben szemünk előtt már megjelenjen a fény. Ami egyszerűen nem a gyertya lángja, hanem a Te betlehemi kisgyermekednek, a megszületett Krisztus szeretetének lángja, mely 2000 éve lobog, és újra, meg újra meggyújtja a kihűlni tűnő emberi szíveket.

Urunk! Áldj meg minket, és erősíts minket, őrizz meg, bárhol is vagyunk. Add, hogy tiszta szívvel és őszinte hittel imádkozhassunk úgy, ahogy a Te szeretett fiad, megváltó Krisztusunk tanított, ekképpen.

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; a mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma,és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

Az Istennek békessége, amely minden emberi értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat az Úr Jézus Krisztusban. Ámen.