Isten hozott a Sólyi Virtuális Református Egyházközség honlapján

Igehirdetés, Bikádi László, Sóly, 2009.11.01.

Istenünk, mennyei Édes Atyánk! Köszönjük Néked, hogy Te kegyelmes és könyörülő Isten vagy, s Te gondviselő Atya, aki megmondod, mit és hogyan vársz el tőlünk most. Urunk és Istenünk, add azt, hogy Rád tudjuk bízni az életünket, hogy tudjunk engedelmeskedni az egyszerű dolgokban, egy ruha elkészítésében, s a bonyolultakban, az élet szövedékének, a világ dolgainak művészi hímzésében is.

Urunk, Istenünk, engedd, hogy a Te akaratod érvényesüljön, ne a miénk. S engedd, hogy mi hűségesek maradjunk Hozzád, s a Te szent Fiadhoz miközben hallgatjuk s cselekedjük a Te Igédet. Ámen.

Így szól hozzánk Istennek Igéje Jakab leveléből, annak 4. részéből, a 11.-17.-ig terjedő versekből:

Ne rágalmazzátok egymást, testvéreim. Aki testvérét rágalmazza vagy ítélkezik felette, az a törvényt rágalmazza, és a törvény felett ítélkezik. Ha pedig a törvény felett ítélkezel, nem megtartója, hanem ítélőbírája vagy a törvénynek. Egy a törvényadó és az ítélőbíró, aki megmenthet és elveszthet. De ki vagy te, hogy ítélkezel felebarátod felett? Tehát akik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk és nyereséget szerzünk, azt sem tudjátok, mit hoz a holnap! Mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik. Inkább ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja és élünk, és ezt vagy azt fogjuk cselekedni. Ti azonban most kérkedtek elbizakodottságotokban: minden ilyen kérkedés gonosz. Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak. (Jak 4,11-17)

Kedves Testvéreim, a felolvasott igeszakasz olyan, mintha tulajdonképpen egymás mögé rakott igazságokat hozna föl folyamatosan elénk, olyat, amit ismernünk kéne, amit tudnunk kéne, amit ismerünk és tudunk, mégis újra meg újra beleesünk ezeknek a cselekedeteknek a csapdáiba. Mert bizony az emberek gyakran mondanak véleményt megalapozatlanul. Bizony, nagyon gyakran úgy érezzük, hogy nekünk kéne törvényt is hozni a másik felett, szeretnénk mi lenni az ítélőbírái embertársunknak, ugyanakkor szembesít minket azzal Istennek Igéje, hogy a törvényeket Isten hozta, az ítéletet Istennek kell kimondania, nekünk elfogadni kell, akár rólunk, akár embertársainkról szólnak.

Érdekes dolog, kedves Testvéreim, ide kapcsolódva az ószövetségi ember gyakorlatában, egyáltalán a Jézus-korabeli zsidóság gyakorlatában volt az, hogy annyira ragaszkodtak a Biblia törvényéhez, annyira ragaszkodtak Isten Igéjéhez, hogy úgy élték meg a törvényhozást is, hogy nem bírók mondtak ítéletet, hanem papok. A bírói feladatokat az Isten törvénye alapján, Isten törvényének magyarázói, elővették, és azt mondták, az Isten akarata szerint ez kell, hogy történjen.

Ezek az emberek úgy gondolták, hogy nem az a fontos, hogy mi mit látunk az élet bizonyos dolgaiban, hanem az, hogy mit mond róla az Isten Igéje. Nem az a kérdés, hogy mi vajon mit gondolunk, hogy hogyan lehetne ezt a világot jobbá vagy rosszabbá tenni, hanem hogy az Isten mit akar mitőlünk.

Tudjátok, a reformáció elindulásánál is kardinális probléma volt ez. A római katolikus egyház, a nagy egyház, aki világegyházzá nőtte ki az 1500-as évek elejére magát, tulajdonképpen elkezdett saját törvényeket hozni, saját dogmákat, és nem az érdekelte többé, hogy mit akar az Isten a világban, hogyan akarja látni Isten az Ő törvényét végrehajtva, hanem bölcsek, akik filozofálgattak, ráérő papok, akik szerették volna a saját szájuk íze szerint magyarázni a dolgokat, ők kezükbe vettek mindent, és egy kicsit átgyúrták.

Ugyanúgy tették ezt természetsen, ahogy tanulták az Ószövetség zsidóságától, akiknek ha megnézzük a Talmud nevezetű törvénygyűjteményét, írásmagyarázat-gyűjteményét, nem szól másról, csak arról, hogy hogyan lehet kicsavarni Mózes törvényeit, hogyan lehet kettős-hármas-sokas mércét alkalmazni a világ dolgaira. A Talmud az ítélet kikerülésének a technikáit tartalmazza, vagy legalábbis, mondjuk így, az emberi lelkiismeretet próbálja felmenteni az alól, hogy szembe kelljen néznie, hogy mindannyian ítélet alatt vagyunk, mindannyiunknak megvannak a maga hibái, az egyiknek ez, a másiknak az.

A reformáció szempontjából óriási felismerés volt ez Luthertől, hogy a kegyelem csak Istentől jöhet, és hogy erre a kegyelemre minden ember egyaránt rászorul. Mert bűneink vagy ilyenek vagy olyanok, de mindenkiben látnunk kell azt, hogy nem ember kell, hogy embernek bírája legyen, hanem ez az Isten feladata. Ilyen módon, kedves Testvéreim, még ha talán túlzónak is tűnik, de én mindig is állítottam, és állítani fogom, hogy a Biblia törvényeit kéne alkalmazni ebben a mai világban is, és ha nem is hajtjuk végre néha azokat a passzusokat, amelyet Mózes törvényei egyértelműen kinyilvánítottak, de meg kellene mondani a bűnösnek azt, hogy a te büntetésed ez kellene, hogy legyen. Ezt érdemelnéd, de a Krisztus nevében könyörülünk, és egy könyörület a részünkről az, hogy azért, amiért Mózes törvénye szerint téged meg kéne kövezni, azért, amiért, amiért halálra ítélne téged az Isten törvénye, azért mi csak néhány évre börtönbe zárunk, azért mi talán csak annyit mondunk, hogy menj el, és többé ne vétkezz.

Aztán ott van a másik óriási kísértése az embernek, ami szintén nagyon fontos, hogy úgy beszélünk a dolgokról, úgy beszélünk a jövőről, mintha a mi kezünkben lenne. Először azt hisszük, hogy nálunk van a törvény, aztán úgy gondoljuk, hogy nálunk van a hatalom. Elegendő hatalmunk van hozzá, hogy megvalósítsuk mindazt, amit szeretnénk. Tudjátok, a lelkileg megbomlott emberek, a pszichiátriai kezelésre szorulóknak az egyik fontos problémája az, illetve egyik fontos köre az, aki azt hiszi, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogy ő eltervezte, minden csak úgy, és máshogyan nem működhet ezen a világon. Az ilyen mániás emberek, akiknek megvan a maguk elképzelése, és abból nem engednek, ezek nagyon gyakran végzik zárt falak között, akiknek megvan valamiféle rögeszméjük, és nem veszik észre azt, hogy hiába vannak nekünk elképzeléseink, hiába vannak nekünk látásaink a világról, nem az a kérdés, hogy mi mit szeretnénk, hanem hogy mit szeretne velünk és általunk elérni az Isten.

Az emberi boldogságkeresésnek óriási akadálya mind a kettő, amikor úgy gondoljuk, hogy nekünk kell törvényt hozni, nekünk kell ítéletet mondani, természetesen csak mások felett, illetve amikor úgy gondoljuk, hogy a mi kezünkben van a jelen és a jövendő, és az lesz a jövő, amit mi szeretnénk, hogy legyen.

Tudjátok, amellett, hogy önbecsapás mind a kettő, ez a második egy óriási kudarcélmény lehetőségét is magában hordozza. Az ember, aki azt hiszi, hogy olyan lesz a jövő, amilyennek ő akarja, és azt hiszi, hogy olyan lesz a holnapja, holnaputánja, amilyennek ő eltervezte, az ha nem olyan lesz a jövő, önmagát kezdi okolni. Tudjátok, hány ember érzi azért magát kicsinek, elhagyottnak, egyedüllévőnek, mert nem olyan a jelenje vagy a jövője, mint amilyennek ő megtervezte? Hány embernek a lelki nyugalma, lelki békessége megy rá nap mint nap arra, hogy ha visszagondol, hogy milyen jövőt szeretett volna magának tíz évvel ezelőtt, vagy négy évvel ezelőtt, akkor azt látja, hogy őneki az álmai, az ábrándjai mások voltak, mint a jelene. És ekkor mit mond? Biztos elrontottam valamit. Biztos elhibáztam valamit. Biztos nem úgy csinálok valamit, ahogy kellene. És ez az önvád, rosszabb esetben a többi ember felé forduló vádaskodás, hogy mindez azért nem jött létre, mert ti ilyenek meg olyanok vagytok, megint csak a boldogságunk, valamint az Isten és ember közötti harmonikus kapcsolat közé tud állni.

Nagyon fontos momentuma volt a lutheri és a kálvini reformációnak az, amikor rámutatott, hogy a kegyelem egyedül az Istennél van, s azoknak a szándékoknak, azoknak az akaratoknak kell beteljesülni, amiket Ő hoz mi elénk. Mert mi nem erőszakosan, nem akaratosan, nem egyfajta monomániásan kell, hogy elérjük, hanem elfogadóan. Uram, Istenem, mit hozol elém? Annak örülök, ami van, és azon a helyszínen próbálok megfelelni a Te missziói parancsodnak, ott próbálok helytállni, amilyen feladatra, amilyen próbatétre, amilyen helyzetbe Te küldtél el engem.

Tudjátok, Testvéreim, óriási tanítás ez Jakab leveléből, amely látszólag szidja a gyülekezetet, valójában próbálja felrázni, próbálja egy másként gondolkodásra, a dolgok más szemszögből való nézésére indítani őket. Nem véletlenül azt mondja, így kellene mondanotok: hogyha az Úr akarja, és élünk, ezt vagy azt fogjuk cselekedni. Igen, kedves Testvéreim, az, hogy mi történik velünk, erről nem nyilatkozhatunk. Nem a mi kezünkben van. De ha az Úr akarja és élünk, mondhatjuk azt, hogy egy év múlva is templomba szeretnénk menni. Ha az Úr akarja és élünk, akkor hálás szívvel zsoltárt fogunk énekelni Neki megköszönve azt, hogy volt még egy évünk az életben. Hogy megfelelhettünk kihívásainak, hogyha elestünk bármikor, a földre zuhantunk az elmúlt egy év folyamán, akkor lám, Ő fölemelt minket. Elismerve, hogy a jövőt az Úr kezéből vesszük el, úgy kell tervezni, hogy abban mindig benne legyen a lehetősége, az elfogadása, sőt, a szükségessége annak, hogy elsősorban nem a mi akaratunknak, hanem az Isten rendelésének kell teljesülnie.

Gondoljatok csak bele, a lekciónkban a főpapi öltözetet olvastam fel, hogy hogy készült. És gondoljátok, hogy az Úristennek nem teljesen mindegy, mondjuk néha, hogy milyen ruhában megyünk mi templomba? Ugyan már, nem teljesen mindegy, hogy egy papon most van palást vagy nincs palást? De, tulajdonképpen mindegy. De az óegyház, a zsidó egyház számára, akik egy formálódó, alakuló közösség voltak, ott igenis hangsúlyos volt, és az Isten igenis megkövetelte, hogy lépésről lépésre tartsák be mindazt, amit Ő parancsolt. És ezek az emberek tudtak engedelmeskedni rövid távon. S a mi feladatunk nem más, minthogy meglássuk ezt, és azt mondjuk, hogy ha egy papi ruhában fontos volt az engedelmesség, akkor a mi életünkben, a mi jövőnk szempontjából hát hogyne lenne fontos? Ha az Isten képes ilyen apróságokra odafigyelni, akkor hogyne lenne képes odafigyelni a mi ítélkezéseinkre, a mi mániáinkra, a mi bűneinkre, vagy éppen a mi alázatunk hiányára.

Kedves Testvéreim, s van még egy utolsó gondolat. Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi, bűne az annak. Tudjátok, egyszer egy nagyon kedves barátommal én összevesztem ezen. Nemrégóta ismertük egymást, de ott ültünk nálam a hajmáskéri parókián, és beszélgettünk. És azt mondtam, hogy értsd már meg, hogy minden mindennel összefügg, hogy igenis mi felelősek vagyunk még az afganisztáni háborúért is. Erre felkapta a fejét, és azt mondta, hogy ő aztán nem felelős érte. Mondom, dehogynem. De hát ő mit tudna ebben csinálni? Mondom, próbáltál már valamit tenni érte? De hát ez nem az ő feladata. Mondom, írtál már egy levelet? Nem többet megtenni néha, mint megírni egy levelet egy polgármesternek, egy miniszterelnöknek, köztársasági elnöknek, bárkinek, hogy én, egy darab szavazó, tiltakozom ellene. Lehet, hogy mi azt mondjuk, hogy semmit sem érnek ezek a tiltakozások, lehet, hogy azt mondjuk, hogy kidobott pénz, és felesleges papír, de legalább tettünk valamit a világban oly dolgok ellen, amik nem tetszettek nekünk.

S énnekem újra meg újra eszembe jut az én másik barátom, aki kint él Amerikában, akinek a felesége teológiai tanár. És amikor elkezdődött ez a keleti háború sorozat, amikor a Bush elnök bejelentette, hogy na, akkor megtámadják Irakot, akkor ez a teológiai tanárnő, aki egy nagyon nagy ország nagyon-nagyon pici egyetemén tanít, leült és írt egy levelet, hogy ő keresztyén ember, és elnök úr, vonja ki a csapatait, mert ezt nem teheti meg, és ha ön is keresztyén ember, akkor ugye vissza fogja hozni azokat a katonákat.

S nagyon érdekes volt Amerikában, kapott egy választ. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke aláírásával megjött neki a levél, amiben megköszönték, hogy hozzájárul a döntéshez, hogy mi történjen. Ugyanakkor az Amerikai Egyesült Államok elnöke leírta, hogy ez az ő döntése, az ő felelőssége, ő mérlegelte, és ha nincs igaza, akkor az Úristen előtt ő kíván számot adni erről, senki másnak a fejére ne szálljon az ott meghalt amerikai katonák vére.

Tudjátok, Testvéreim, ha úgy nézzük, akkor ez a fiatalasszony ez megtett mindent, amit ő tehetett. Megpróbált mindent, ami neki adatott lehetőségként. Mit tett? Semmit. Írt egy levelet. Ugyanakkor, ha belegondoltok, valamilyen szinten felmentést szerzett még nekünk is az alól, hogy ránk is hulljon annak a sok száz-sok ezer embernek a vére. Miért? Mert kimondatta valakivel, hogy én, egyedül én, és ez az én felelősségem. Tudott jót tenni, és nem hallgatott. Nem volt olyan, mint amit Babits így fogalmazott meg: "vétkesek közt cinkos, aki néma, atyjafiáért számot ad a testvér".

Igen, mi szeretünk kibújni a számadások alól. S a reformációnak az egyik nagy-nagy-nagy vívmánya volt, hogy szembenézésre kényszerítette az embert a saját felelősségével. Nem lehetett többé elbújni a mögé, hogy nem értjük, mit prédikál a pap, nem lehetett azt mondani, hogy azért nem cselekedtem meg, amit a prédikáció mondott, mert nem az én anyanyelvemen szólt. Nem lehetett azt mondani, hogy ugyan már, én nem is tudom, hogy mi az a jó, amit nekem tenni kellene, mert majd ha a pap megmondja, hogy mit kell tennem, én csak annak fogok engedelmeskedni. Luther, Károli Gáspár és a többiek tudtak jót tenni. Kezünkbe adták a felelősség könyvét. Kezünkbe adták azt a gyűjteményt, ami alapján nekünk is szembe kell nézni azzal, hogy mi az a jó, amit cselekednünk kéne. S szembe kell néznünk, hogy ha nem tesszük, ez nekünk magunknak is bűnünk.

Én úgy gondolom, s hiszem, hogy velem együtt az Isten üzeni Nektek ezt, hogy a reformációval nap mint nap szembe kell néznünk, és úgy kell tekintenünk rá, mint Isten különleges áldására amely igaz, kényszerít bennünket ellenállhatatlanul arra, hogy szembenézzünk saját gondjainkkal, bajainkkal és bűneinkkel, ugyanakkor felszabadít minket arra, hogy a jót ne parancsra, hanem szabad akaratunkból, Krisztus áldozatáért, az Isten iránt érzett szeretetünkből csináljuk.

Engedje meg nekünk a mi Megváltó Urunk, hogy ne csak szavak, de a tettek szintjén is tudjuk mindazt képviselni, megvallani és megélni, amit a reformáció, s amit a reformációban Krisztus adott a világnak újra. Hadd adja ezt 2009-ben általunk mindenkinek. Ámen.

Gyertek, imádkozzunk!

Istenünk, mennyei Édes Atyánk! Köszönjük a Te kiválasztásodat, hogy mi nem csak úgy élünk a világban, nem csak pusztán létezünk, hanem feladatunk van. Elküldtél, hogy hirdessük szent Neved dicsőségét, hogy engedelmeskedjünk Neked, s megmutassuk a világnak, mi módon kell, mi módon kellene egy jobb, egy tisztább, egy istenibb életet élni a földön. Mennyei Atyánk, áldj meg minket, hogy ami igazságot megtanultunk, azt képviselni is tudjuk, s hogy ne hatalommal, hanem hittel és lélekkel járjunk e világban. Ne akarjuk magunknak a világ erejét, ne akarjuk a világ gazdagságát, hanem a lélek mennyei gazdagságát felöltözve legyünk a Te tékozló gyermekeid, akik szeretettel és örömmel ajándékozzák meg a körülöttük élőket. Mennyei Atyánk, óvj minket és őrizz minket, s adj nekünk új reformációt, hogy tudjunk hittel vallást tenni a Te szent Fiadról, a Krisztusról, s imádkozni úgy, ahogy Ő tanított minket, ekképpen:

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; a mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma,és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

S az Istennek békessége, mely minden emberi értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket, és gondolataitokat az Úr Jézus Krisztusban Ámen.