|
Igehirdetés Sóly 2009.10.04. Istenünk, mennyei Édes Atyánk! A Te örökkévaló Igéd szóljon ma is hozzánk. Ige, mely cselekvésre indít, Ige, mely átformálja életünket, mely útmutatónk e világban, mely ösztökénk s védelmezőnk. Urunk és Istenünk, légy velünk, s a Te Szent Lelked tegyen bizonyságot minden egyes szaváról, igazáról a Te tanításodnak, hogy erőt meríthessünk belőle, hogy szent Fiad jelenlétét érezve egy test, egy lélek legyünk az Ő örökkévaló nevében. Ámen. Így szól hozzánk Istennek Igéje Máté evangéliuma 28. részéből, a 19. és a 20. versekből: Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." (Mt 28,19-20) Kedves Testvéreim, a felolvasott igeszakaszt, annak az igének a folytatását, amiről az elmúlt héten hallottuk az igehirdetést, mindannyian jól ismerjük. Ismerjük a keresztelési igéből, ismerjük mint szereztetési igét, és - valljuk be őszintén - halljuk is elég sokszor. Mégis pontosan az elmúlt vasárnap elgondolkodva azon, hogy vajon a mai kor emberének mit is jelent a szereztetési ige, úgy gondoltam, érdemes beszélni róla. Úgy hívjuk ezt az igét nagyon gyakran, hogy missziói parancsolat. De mit jelent az a szó, hogy „misszió”? Nagyon sokat használjuk, nagyon gyakran találkozunk vele, hogy különböző cégek, különböző iskolák kiírják a magukat bemutató kis könyvecske elejére, hogy „ez a mi missziónk”. Magyarra fordítva, küldetésünk. Ezt a feladatot kívánjuk ellátni, ezt a hiányt akarjuk betölteni. A missziói parancsolat is tulajdonképpen annak a meghatározása, hogy mit is kezdenek Krisztus tanítványai ezen a világon, mi célból valók vagyunk itt, mi számít számunkra eredménynek, mi a mi küldetésünk, mi az a cél, amit el akarunk érni.
A válasz nagyon egyszerű: tanítványokká tenni minden népeket, és megkeresztelni őket, hogy részesüljenek a szent sákramentumban, hogy vállalják fel azt az életet, amit mi. Tanítványokká tenni. Mit jelent? Nem tudom, elgondolkoztatok-e rajta midőn magunkról sokat beszélünk mint Krisztus tanítványairől, de mit jelent a tanítványi lét? Így az iskolai időszak kezdetén persze mondhatjuk azt, hogy azok a tanítványok, akik bejárnak az iskolába, hallgatják a tanórát. Igen, amikor valakit tanítvánnyá teszünk, elérjük azt, hogy meghallgasson minket. Ez az első lépés. Mi szólunk hozzá, és ő hall minket. Mi mindannyian tudjuk, mindannyian értjük azt, hogy a tanítvánnyá tételnek ehhez az első szakaszához is nagyon sok munkára, odafigyelésre és sok-sok dolognak az egyszerre, egy időben való megtörténésére van szükség. Mert ugye nagyon nehéz tanítani valakit, aki nem érti a nyelvünket. Képzeljétek, hogyha én tanítvánnyá akarnék tenni mondjuk egy svédet, vagy egy dánt, vagy egy afrikai embert, aki nem érti a magyar nyelvet. Milyen nehéz feladatom lenne. Vagy milyen nehéz feladatunk lenne, hiszen először is kellene találni egy közös nyelvet. Vagy a mutogatásnak, vagy a rajzolásnak a nyelvét. És olyan sikeres lenne pontosan az ő tanítvánnyá tételének folyamata, amilyen sikeresen meg tudjuk érteni egymást. Kell tehát találni egy kommunikációs nyelvet, amin beszélgetünk. De, kedves Testvéreim, ha idáig eljutunk, akkor meg is állapíthatjuk, hogy már túl is rohantunk az első lépésén a tanítvánnyá tételnek. Hiszen, gondoljatok csak bele, ahhoz, hogy valaki tanítványunk legyen, először is valamilyen módon oda kell jönnie hozzánk, vagy nekünk oda kell menni hozzá, valamilyen szinten az érdeklődését fel kell keltenie a másik embernek. És a keresztyén egyházaknak a 21. században tulajdonképpen ez a legnagyobb baja. Mindenki tud, mindenki ismer, vagy úgy gondolja, hogy ismer minket, és senki nem érdeklődik irántunk különösebben. Ma ha megkérdezünk valakit, hogy mit tudsz az egyházakról, akkor „á, mindent tudok róluk”. Aztán ha egy templomba járót is megkérdezünk, hogy mit tud valójában a Krisztusról, mire emlékszik az általános iskolai hittan anyagból, akkor kiderül, hogy nagyon kevésre. Még az is, aki közülünk a legtöbbet tud, annak a tudása is lehet, hogy éppen elégséges lenne egy komolyabb hittan vizsgán ahhoz, hogy átmenjen vele. De hát térjünk vissza a tanítvánnyá tételnek az első lépéséhez. El kell érnünk, hogy a másik akarjon tanulni. Ez Krisztus idejében meglehetősen nehéz feladatnak tűnt. De talán mégiscsak könnyebb volt, mint ma. Mert mit kellett csinálni? Érdeklődő embereket találni. Olyanokat, akik valamiért kíváncsiak arra, amit egy másik ember mondani akar nekik. S ezek nagyon könnyen megtalálhatók voltak, mert általában a közös beszélgetéseknek, az eszmecseréknek a helye abban az időben a piac volt. Oda kellett menni, ki kellett állni egyik sarokra, és beszélni, megszólítani embereket. S a megszólított emberekkel, ha már az érdeklődését ügyesen felkeltettük, akkor vagy félre lehetett vonulni egyenként, vagy akár nagyobb tömegben is lehetett hozzájuk prédikálni. Persze ez még mindig nem lett volna elég hatékony, ha - mondjuk így - az ókori keresztyénség nem veti be mindmáig a leghatékonyabb marketingeszközét: a vértanúságot. Azt, hogy látványosan, nagy tömegek előtt, néha a római cirkuszban, de másik cirkuszi arénákban is a keresztyén vértanúk meghaltak a hitükért. És ott több ezer, több tízezer, több százezer ember látta egyszerre azt, hogy mi történik velük. És ezeknek az embereknek hirtelen eszükbe jutott, hogy kik is azok, akiket most odadobnak a vadállatok elé? S mért zsoltárt énekelnek? Hát mért nem elfutnak az oroszlán elől? Mi van ezekkel az emberekkel, hogy nem megszokott módon reagálnak az őket érő fenyegetésre, vagy dicséretre? Ezek az emberek kimentek a piacra, és meghaltak az arénákban. Abban a korban ez a két lehetőség volt, hogy egyszerre nagyon-nagyon sok emberhez eljuttassák azt, hogy ők valamit másként, máshogyan, nem emberi, hanem isteni léptékkel gondolkodva élnek, tapasztalnak és hirdetnek. És hogy van egy olyan tudás, amit ők készek megosztani embertársaikkal. Mondjuk tehát úgy, hogy két fajtája volt abban az időben is a missziónak. Az egyik a nyilvános, nagy tömeg előtt elkövetett bizonyságtétel és áldozathozatal. Amikor bemutatták nagy tömeg, nagy közönség előtt azt, hogy mit jelent keresztyénként élni. Nyilvánosan megvallva hitüket, s akár nyilvánosan életüket adva érte. És volt a személyes bizonyságtétel, az érdeklődő emberek, akik eljöttek közéjük, akik hallgatni akarták őket, azokat megszólították, azoknak beszéltek. Azokat tanítani kezdték. Igen ám, kedves Testvéreim, de ugye a tanítvánnyá tétel, és valaki, aki meghallgat minket, az még nem jelenti azt, hogy az a másik valóban tanítvánnyá lesz. Hány érdeklődő emberrel találkozunk, és hányszor fordul elő velünk is az, hogy valami iránt érdeklődünk, meghallgatjuk, és azt mondjuk, hogy hát ez nekünk nem tetszik. Nem komoly, nem a mi világunk, nem a mi hitünk. A tanítvánnyá tételhez az kell, hogy a tanítvány az komolyan vegye, az visszatérjen. Egyszer, kétszer, háromszor, ötször. Mai szóval fogalmazva, akit mi megkeresztelünk, az nem lett tanítvány. Tanítvány az lesz, aki visszatér. Vagy a hittanórán, vagy a vasárnapi istentiszteleten újra meg újra jön tanulni az Isten Igéjét, tanulni azt, hogy hogyan kell Krisztus mércéjével mérve önmagunkat és a világot, élni, és cselekedeteinket milyen alapon hozhatjuk meg. Ahhoz, hogy valakit tanítvánnyá tegyünk, ahhoz el kell érnünk azt, hogy visszatérjen. És amit tanul, azt fogadja el. Gondoljatok csak bele, az iskolai oktatásban is ha egy gyereknek megtanítjuk azt, hogy egy meg egy egyenlő kettő, akkor ő tanítvány, mert kettővel számol. De hogyha egy meg egyre mindig hármat ír be, akkor ő nem tanítvány. Akkor egy rossz gyerek, akit nem érdekli az egész, ha meg egyenesen mindig mást ír oda be, akkor mi magunk is azt mondjuk, hogy fiam, te most rosszalkodni jöttél ide, vagy tanulni? Egy gyerek vagy, aki éppen itt van, akivel sűrűbben vagyunk az osztályban - mondjuk így -, akivel eggyel több szívja a levegőt, vagy tanítvány vagy, aki tanulni jön? Aki több akar lenni? Aki előrébb akar jutni, aki eredményeket akar felmutatni a megszerzett tudás által. A tanítványi lét legjellemzőbb tulajdonsága az, hogy gyűjti magához a tudást, és alkalmazza. A tanítvány abban különbözik a mestertől, hogy más szinten, más fokon, de mégiscsak a mestert másolva, a mestertől ellesett dolgokat próbálja megvalósítani a saját életében. A megszerzett tudást alkalmazni akaró gyermek az iskolában és az életben, s az egyházban is az, akire azt mondhatjuk, hogy ő a tanítvány. Hiszen tanítva van. Egy olyan, aki tanul. Akinél valami hatást ért el a tanító. És, kedves Testvéreim, a tanítványi létnek a kiteljesedése az, amikor a tanítvány maga is tanítóvá válik. Tudjátok, valamikor régen, amikor még rendszer volt az, hogy akár több évfolyamos iskolákban a nagyobb gyerekekre egy kicsit rábízták a kisebbeket, hogy ügyeljen fel arra, hogy hogyan végzik a többiek a munkájukat. Vagy az én időmben amikor még volt hetes, és kiállították a tábla elé, hogyha a tanárnőnek ki kellett rohanni, amíg a többiek írják, mondjuk a szorzótáblát, vagy valamit, addig figyeljen, és a legkitűnőbb, a legjobb tanítvány egy kicsit vigyázzon a többire, vagy aki éppen azon a héten ügyeletes volt, érezhesse a tanítói létnek a felelősségét, annak a lehetőségét, hogy őbenne megbíznak, hogy őrá valakit rábíztak, hogy a megszerzett tudását a maga szintjén már kamatoztatni tudja. És hogy van értelme tanulni, az nem más, mint amikor a tanítói munka folytatásába beállítják a tanítványt. Amikor a legjobb diákot megkérik, hogy figyelj, akkor te most készülj fel önállóan a történelemnek egy bizonyos eseményéből, vagy egy irodalmi műből, és mondd el. Amikor a legügyesebben szavaló gyereket kiállítják az ünnepi műsorban a többi elé, aztán ő lesz a példakép. És akkor azt mondják, hogy úgy tanulj, mint ahogy ez a másik tanul. És, kedves Testvéreim, ráadásul mindezt úgy csinálni, legalábbis egy keresztyén tanítványnak úgy kell, úgy illik, és csak úgy lehet csinálni, hogy közben van egy nagyon fontos tudás. Hogy nincs egyedül. Mert Jézus amikor a missziói parancsolatot adja, akkor azt mondja, hogy elmenvén tegyetek tanítvánnyá minden népeket, megkeresztelve őket. Előbb tanítvány, aztán a keresztség. Előbb amikor a nép már érti, tudja, ismeri, akkor vesse alá magát az Isten törvényének. Akkor részesüljön a sákramentumban. És tudjátok azt, hogy míg végzitek ezt a munkát, addig nem vagytok egyedül. Mert egyrészt mindig tanítványok maradtok. Hiszen nincs olyan mester, és nem is volt soha, aki az Istennek minden tudásával született volna, és rendelkezne. Egyedül a Krisztus az, aki a maga tökéletességében, a maga teljességében ismerhette a világnak a múltnak, a jelennek és a jövendőnek minden összefüggését. Gondoljatok arra, hogy én itt vagyok. Mesterek, nem vagytok egyedül, amikor olyan problémához értek, amit nem tudtok megoldani, akkor én itt vagyok. Ha nem tudjátok felkelteni a figyelmet, akkor hallgassatok énrám, majd én segítek. Ha nincs közös nyelvetek a kommunikációra, forduljatok hozzám, és majd találunk közösen megoldást. Ha nem a beszéd, ha nem a jelek, akkor majd a lélek nyelvén én segítek megszólítani. Aztán, tanítvány, amikor tanulsz és nem megy a tanulás, amikor elbuksz a próbatéteken, ne aggódj, mert én itt vagyok veled. És talán nem véletlen, hogy ez az első legfontosabb tudás, amit a keresztyén ember a tanítvánnyá tenni szándékozott embereknek el kell, hogy mondjon. Hogy veled van az Isten. Itt van, segít, körülölel, hordoz a tenyerén. És miközben tanulni fogod, mit jelent Krisztus szolgájának lenni, tanulni fogod, mit jelent Isten emberének lenni, akkor sem vagy egyedül, ha éppen nem látsz senkit a kis szobádban, amikor csak a Bibliád van veled, vagy még az sem. Veletek vagyok minden napon a világnak végezetéig. Itt vagyok. S, kedves Testvéreim, amikor a missziónkat végezzük, amikor a küldetésünket, a tanítás feladatát végezzük embertársaink között, akkor ez a legfontosabb tudás, hogy nem mi beszélünk, nem magunkat hirdetjük. Nem magunkra kell mutatni, hogy azért kell ezt csinálni, mert én az én bölcsességemben erre rájöttem. Vagy olyan okos vagyok, hogy ezt meg tudtam tanulni. Hanem mindig azt tudjuk mondani, hogy azért, mert a velem együtt, itt jelenlevő Isten, a Krisztus, itt tanít rá engem. Kedves Testvéreim. Missziói parancsolat, küldetés, hallgatni a tanítást, megtartani a tanítást, és folytatni a tanítást. Aminek semmi más lényege nincs, mint az, hogy velünk van a mi Urunk és Istenünk. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy miközben ezt mondjuk, meglegyen hozzá a kelléktárunk is. Hogy Istenre figyelve megértsük azt, hogy a világban ugyanúgy, ahogy kétezer évvel ezelőtt is, meg kell találni azokat a helyeket, azokat a pontokat, ahol a tömegek érdeklődését fel tudjuk kelteni a tudás iránt, ami nálunk van. Aztán kellenek helyek, templomok, gyülekezeti termek, baráti társaságok, vagy házaknál imaközösségek, ahol megteheti az érdeklődő a tanítványi léthez vezető első lépést, hogy meghallgassa, hogy miről is van itt szó. Aztán kell ennek a dolognak ismétlődnie. Újra meg újra visszatérő módon, hogy aki tanulni vágyik, aki ismereteket szerezni vágyik, az újra meg újra egyrészt kielégíthesse ismeretek iránti vágyát, másrészt újabb és újabb tudást szerezhessen, majd meg kell adni a lehetőséget, hogy mindenki, aki Krisztus követője, tanítványa lett, használhassa. Továbbadhassa a megszerzett tudást, a megszerzett tapasztalást, hogy Krisztus minden pillanatban velünk van, része az életünknek. Elmondva nagyon egyszerű dolog. Ha össze akarjuk fogni, azt szoktuk mondani, hogy ez a misszió. Tanítvánnyá tenni. Hogy milyen eredménnyel tesszük mindezt, azt jól mutatja az egyház jelenlegi állapota. Jól mutatja a tény, hogy szerte Veszprém megyében, Magyarországon, Európában csökken a keresztyén egyházaknak a népszerűsége, az ismertsége, a tanítványok, vagy a tanítvánnyá lenni kívánók száma. És, kedves Testvéreim, a probléma ott van, hogy csökken a tanítani vágyók száma. Tehát a tanítói munka folytatása, amikor már mi magunk gyűjtünk tanítványokat, a legfontosabb, a meglévő gyülekezetek, a meglévő egyházak, a meglévő keresztyén emberek számára, hogy ezt tudjuk tenni. S talán ez a legnehezebb. De abban a legnehezebb pillanatban, amikor a keresztyén ember ráébred arra, hogy most itt a feladat, hogy én tanítsam a tanulni vágyót, a hozzám érkezőt, az evangéliumként kell, hogy szóljon Krisztus bíztatása, az üzenet, amely alapján tudhatjuk, hogy elfogjuk tudni végezni a ránk bízott munkát, mert nem vagyunk egyedül, mert a Mester életünk minden pillanatában velünk van, s velünk marad a világ végezetéig. Ámen. Gyertek, imádkozzunk! Istenünk, mennyei Édes Atyánk az Úr Jézus Krisztus által! Köszönjük Néked, hogy tanítványokká, s tanítóvá rendeltél minket. S hogy nincs különbség, nem elválasztható, hogy tulajdonképpen melyikek is vagyunk. Nincs közöttünk tökéletes mester, aki ne tanulhatna még többet, s nincs olyan tanítvány, aki egyszer megtapasztalta a Te jelenlétedet, ne lenne ez a tudása elégséges neki ahhoz, hogy maga is tanítóvá váljon embertársai között. Urunk és Istenünk, engedd, hogy folyhasson tehát a misszió szent munkája, köztünk, velünk és általunk, s hogy hirdethessük az egész világ között, velünk az Isten, velünk a Krisztus, Ő a mi pásztorunk, s mi az Ő népe, legelőjének nyája vagyunk. Urunk és Istenünk, áldj meg minket és erősíts minket. Nézz reánk, a kétségek, a kudarcok pillanataiban, s add, hogy tanulva belőle még jobb és hűségesebb követőid legyünk. Urunk és Istenünk, vigyázz azokra is, akik most nincsenek közöttünk. Adj gyógyulást betegjeinknek, erőt és hitet a kételkedőknek, békességet a háborúságot szenvedőnek, s engedd, hogy bárhol éljünk is, mi, akik hittel valljuk Urunknak a Krisztust, tiszta szívvel imádkozhassunk úgy, ahogy Ő tanított minket, ekképpen: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; a mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma,és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen. S az Istennek békessége, mely minden emberi értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket, és gondolataitokat az Úr Jézus Krisztusban Ámen. |