|
A magyar rovásírás a nemzet egyik méltatlanul elfeledett
kultúrkincse. Már honfoglaló őseink is használták, de eredete még korábbra
nyúlik vissza. Nevét onnan kapta, hogy általában fába (botra), vagy ritkán kőbe
vésték, illetve rótták. A rovásból adódik a betűk szögletes jellege, ezeket a
jeleket könnyebb volt bevésni, mintha ívesebb betűket használtak volna. Szintén
emiatt használták az ún. csoportjeleket és a rövidítéseket. (Lásd. az "Írás
szabályai" részben.) Az írás irányultsága (jobbról-balra) pedig abból fakad,
hogy könnyebb volt a botot bal kézzel tartani, és jobb kézzel balra haladva
írni.
A kereszténység felvételével a pogány szertartásokat, és
szokásokat törvényben tiltották meg, és ez a sors várt az addig használt
rovásírásra is. Az írott emlékeket központilag összegyűjtötték, és
megsemmisítették. Ezzel egyidőben a központi hatalom kérte a pápai egyházat,
hogy készítse el a magyar nyelvet leírni képes latin ábécét is, ez viszont
évtizedekig elhúzódott, az elterjedése pedig mintegy kétszáz évig. Ezalatt az
idő alatt a királyi udvarban latinul írtak, a vidéki közemberek viszont továbbra
is a rovásírást alkalmazták.
Alapvetően két változata ismert: az ún. székely-magyar rovásírás
és a pálos-rovásírás. A két rovás típus alapvetően különbözik egymástól; míg a
pálos íveltebb betűket használ, addig a székely-magyar valódi rúna írás,
szögletes betűkkel. Úgy tűnik a pálos-rovásírást nemzetünk türk eredetű népei
hozták magukkal, ugyanis az írás igen hasonlít a türk rovásírásra. A nevét onnan
kapta, hogy legtovább a Pálos szerzetesek használták, mely rend az egyetlen
magyar eredetű keresztény rend.
A pálos-rovásírás különlegesen sok emléke
maradt meg Dél-Amerikában. A magyar pálos-szerzetesek ugyanis elfogadhatók
voltak a középkorban mind a spanyol, mind a portugál királynak, ezért magyar
pálosokat hívtak Dél-Amerika belső részeinek felfedezéséhez és az indiánok
megtérítéséhez. Ezek a pálos szerzetesek gyakran barlangokban laktak ott is
(hasonlóan a Pilis hegységbeli lakhelyeikhez), és a barlangok falán nagyon sok
magyar nyelvű felirat maradt meg. Levelezéseikben, térképek feliratozásánál
szintén használták a pálos-rovásírást. Később helyüket jezsuiták vették át, de a
közöttük lévő magyar jezsuiták még egy darabig használták titkosírásként a
pálos-rovásírást. Az írás iránya a ma használatos latin írásmóddal azonos, tehát
balról-jobbra haladt.
Az írás másik fajtája a székely-magyar rovásírás. Az írás ezen
módja talán elterjedtebb volt az ősi időkben, ezt bizonyítja, hogy jó néhány
betűt jelölő tag sok más ősi írásban is megtalálható. Úgy tűnik a XIII. század
folyamán enyhültek az írás ezen fajtáját tiltó törvények, és ekkor a rovásírás,
ezen belül is a székely-magyar írásmód újra terjedni kezdett. Azonban erre az
időre már kevesen voltak birtokában az írásmód szabályainak, és a kialakult
latin írásmódot sem válthatta már fel. A XVI. századra különösen Erdélyben, azon
belül is Székelyföld területén újra jelentősen elterjedt olyannyira, hogy
egészen a XVIII. századig itt még tanították is az iskolákban. Ekkor
szittya-szkíta írásmód volt a neve, csak mostanában hívják székely
rovásírásnak.
A Habsburg birodalom mérte a végső csapást az írásmód
használatára. Ekkor a magyar mellett a német is hivatalos nyelv volt, és egy
harmadik írásmód már túl sok volt az egyszerű közemberek számára, akik ráadásul
hivatalos ügyeikben nem is használhatták az ősi írást. Újra, ezúttal
végérvényesen elveszett az írás általános jellege.
Manapság a rovásírás újra terjedőben van, elsősorban a
székely-magyar módja. Inkább titkosírásként használják, és egyetemista körökben
terjed leginkább, valamint olyan körökben, akik számára az írás a magyarság
megmaradásának egyik jelképe. Ezen nacionalistának látszó jellege miatt azonban
a hivatalos hatalom nem szívesen áll ki mellette.
A Pálos-rovásírást az
újraalakult Pálos szerzetes rend kezdi újra felfedezni.
|
Kezdőlap 
