Persze itt nem haltak meg ezrek, nem a világ legerõsebb országának médianyilvánossága elõtt zajlanak a dolgok. Tán tizenhatan haltak meg az áradásban, de mégis én ezt a tizenhatot – az elfeledett, magyarokat – jobban gyászolom. Véreim voltak, családom, akkor is, ha sosem láttuk egymást – olyanok akiket december 5.-én önvéreik árultak el, és akiken nem segít sem a háromszori sem háromezerszeri segélycsomag.
Akik már sosem lehetnek állampolgárai a nemzetnek mely anyanyelvük és gondolkodásuk alapja.
Nem kell bocsánatot kérnem én mellettük tettem le a voksom, de most még is sajnálom, -talán többet is tehettem / -tünk volna értük, hogy legalább magyarként halhassanak meg, ha élniük már nem lehet tovább… Itt vannak persze az életben maradtak, akik Istennek köszönik az életüket és Tõle várják az erõt az elõttük levõkhöz is. Székely Magyar emberek, akik kibírták a diktatúra évtizedeit, akik hitték és hiszik, hogy lemoshatják magukról a román elnevezésnek még az emlékét is.
Akik nem kellettek nekünk, a puha diktatúra, puhány gyermekeinek.
Mi légyen velük? Vannak közöttünk, akik örülnének, ha mind megfulladtak volna az árvízben, - akkor nem lennének élõ tanúi egy szégyenteljes nemzetárulásnak. Õk most is inkább „identitáskampányolnak”. Csak látni se kelljen a tizenöt millió, nekik nem kedves felét! Minket akiket legszívesebben be sem vitt volna a „kis trombita” az EU-ba. Néha bánom, talán jobb lett volna, ha kinn hagy, együtt velük akikkel, nem csak a vérünk, de a lelkünk is közös. Ott voltam. Láttam házakat falak nélkül. Láttam embereket vagyon nélkül. Láttam templomot padok nélkül. … és láttam a szükséget: vég nélkül. Akik ott éltek, ma is ott vannak. Megtisztították a szennyes iszaptól az udvart, kitakarították a házakat. Eltemették halottaikat. Nem ihatnak saját kutjaikból, hiszen a víz fertõzött, szinte mérgezett. Nem ehetnek saját terményeikbõl, hisz a víztõl megpenészedett, a sártól fertõzött lett az is. Villany vagy van, vagy majd lesz. Házaik bontásra ítélve, amit elért a víz azt vagy ledöntötte, vagy átáztatta a falakat, vagy a talaj süllyedt meg alatta, ha felszívta a tégla a vizet és nem szárad ki, még a tél elõtt, akkor télen fagy majd szét és tavaszra – mire elfelejtjük a tragédiát – válik lakhattalanná a szétmálló falú ház.