|
Illyés Gyula: Anyanyelvünk (részlet) Magyar beszéd Kenyértörés A stílus: maga az ember? Akkor az anyanyelv: maga a nép. Kifejezéseink meg jellemünk tükrei. Erre a kifejezésünkre például, hogy kenyértörés, egyebek közt még büszkék is lehetünk.
Már abban az esetben, ha anyanyelvünk múltjának, azaz afféle mélyrétegének vizsgálata közben figyelemmel vagyunk arra, mit vet föl ez a kutatás népünk lelkületének mély rétegeiből. Az összekülönbözés végső mozzanatát jelenti, mindnyájan ma is elevenen érzékeljük. A véleménykülönbség nincs-továbbját. "Kenyértörésre került a sor" - azt fejezi ki, megszűntek az érvek; a szép szavak derűs ege helyett most már a tettek villámviharos kora jön. Milyen tetteké mégpedig? A kifejezés oly érzékletesen képszerű, hogy ennek eredetét az is azonnal kibonthatja, aki sose hallott nyelvészetről, szófejtésről, etimológiáról! Szemünk előtt szinte a jelenet. Két katona, két pásztor, két vándorlegény - vagy akár egy kis csapat - eddig egy közös kenyérből szelt. Nyilván együtt szerezték - "keresték meg" -, s valamelyikük mint köztulajdont hordta a vállán, abban a lószőrből font vízhatlan tarisznyában. Vagy két családé - mégpedig föltehetően nem gazdag családé - volt az az egy kenyér. A menyecske az anyósával közösen sütötte, s tartogatta az asztalnak abban az öblös, alsó fiókjában. De valami miatt belviszály tört ki. A két pásztor nem értett szót. A kis csapat katona szétkülönbözött. Az egy födél alá szorult két család összebolydult. Éles szavak, sőt szitkok váltódnak. Olyanok, hogy - maguk is érzik - soha többé nem békülhetnek össze. Azaz itt a lándzsatörés, a páncélzúzás pillanata, ahogy más nyelvek értékes etimológiai örökségül ma is mondják. A mi pásztoraink és nyanyáink, lám, nem lándzsát törnek, nem pálcát, még csak fejet se. Villámló szemmel, összezárt foggal, orron át fútt levegővel indulatuk forrpontján is lám - igazságot tesznek. Ahelyett, hogy egymás fejét törnék be, a kenyeret törik szét, nyilván remegő kézzel, de mindent legyőző, mindennél hatalmasabb jogérzettel. Vannak népek, akiknek vallása nem egyéb, mint őseik tisztelete. Nem árvasági érzületből elképzelt isten-apák kétes jóakarata alá vetik maguk, hanem jóakaratúnak bizonyult atyáik eleven emlékét tartják maguk elé. Nem halhatatlan szellemek és szentek, nem védőangyalok lebegnek fölöttük, hanem védő példák; az emberi szellem halhatatlan örökségei. Nyújtsuk magasra örökségünk szép darabjait, s aztán, ne szégyelljük, végezzünk valami ünnepi szertartást, már csak gyermekeink földi üdvösségéért is. Ez a mi örökölt vallásunk. (Cumania) |
Kezdőlap 
