|
Csoóri Sándor: Várok valakire Régen mindenki várt,
záporban, havazásban.
Ma már csak néhány
februárvégi hópehely várja, hogy észrevegyem. Vállamon a világ
gerendáival érkeztem mindig,
országot járó, nagy sebekkel.
Emlékszem, szívesen látott vendég voltam mégis,
elhitték rólam,
hogy még halálom után is vakmerő leszek,
s az akácok illatára bízhatom magam. Nem voltam gazdag soha,
egyetlen óráig sem,
de volt hazám,
amelyre minden éjjel én vigyáztam;
és voltak egyívású isteneim,
akik megédesített vörösbor helyett
saját vérüket itatták velem. S most, hogy már nem vár senki,
és szemem láttára
kiképzett, délceg kalandorok
fekete madarakat röptetnek át a fű fokán,
én várok türelmetlenül valakire,
aki a hajnali ürességben
ajtóm előtt majd szótlanul megjelenik. Meg se kérdem tőle, hogy kicsoda,
de ha rongyokban lóg le róla a végtelenség,
rámosolygok,
mint aki egy város tékozló fényében is
szegényes fáklyákon felejti szemét,
melyek csak égnek, égnek
sercegve, ahogy egy test ég. (Cumania)
|
Kezdőlap 
