|
2005. December 17. |
|
József Attila: Magyarok Minek magunkat lassan ölni? Nem jobb egyszerre megdögölni? Mint rokkant lábbal tántorogva, vizes, vak szemmel csillagokba, rossz, messzi csillagokba nézni s régi dicsőséget idézni, idézni mind, mi ősi, ódon, hogy hátha mégiscsak megszánna az Úristen valami módon. Minek magunkat lassan ölni? Gonoszság helyett búza nől ki az égről földbe hullt szívünkön; de igaz, nótás, füttyös másnak. magyar, köszönj az elmúlásnak, nincs mit kereskedj már e tájon, akad legény, ki ideálljon s ásóját vígan földbeszúrja! Mit nyöszörögsz? nem akarsz halni? Hisz életünk úgyiscsak talmi s nem is nagyon kell akarni, akaródik ez nélküled, agyadban bár égő hodályba zárt riadt baromként bőg a rémület. … (Zoltán)
|