|
Petőfi Sándor: A magyar nemzet Oh nem mondjátok nekem, hogy Hajnallik hazám felett! Látom én: az ő számára Sző a sors szemfödelet. S kérni istent nem merem, hogy Nemzetem gyógyítsa fel, Mert e nemzet, elhigyétek, Életet nem érdemel. Figyelemmel átforgattam A történet lapjait, S fontolóra vette lelkem, Amit e hon végbe vitt. S mit találtam ott fölírva Századok bötűivel? Azt találtam, hogy e nemzet Életet nem érdemel. Jóra termett nép honában Egy a szív, az akarat. A közérdek mellett minden Különérdek elmarad. Itten oltárt minden ember Ön bálványaért emel – És az ilyen önző nemzet Életet nem érdemel. Voltak egyesek közöttünk Tiszta, hű, nagy szellemek, A kik mindent, amit tettek A hazáért tettenek. Hány volt köztük, kiket a hon, Maga a hon veszte el! És az ily hálátlan nemzet Életet nem érdemel. Más hazában híven őrzik Mind azt, a mi nemzeti; Ősi kincsét a magyar nép Megveti és elveti A magyar magyarnak lenni Elfeled vagy szégyenel, És az ily elkorcsult nemzet Életet nem érdemel Oh de mért elősorolnom E szegény hon vétkeit? Lesz-e sors, oh lesz-e isten, A ki minket megsegít? A nagy isten szent kegyéből Jő-e megváltási jel? Lesz-e még e nemzet olyan, Hogy halált, nem érdemel? (Zoltán)
|