|
Wass Albert: A láthatatlan lobogó Konok hűséggel hordozom
az úttalan bozótokon. Seb a vállam és seb a markom,
de fogom, viszem és megtartom. S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem! Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat, de markomban még itt a Szó:
a láthatatlan lobogó! Ereklyém. Kincsem. Fegyverem.
Magosra tartom s lengetem! És védem, foggal és körömmel!
Vad dühvel és őrült örömmel! És mentem, mindeken által,
íntépő, végső akarással! Dúlt otthonom rég összedőlt.
Kifordult alólam a föld. Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla. Előttem vad sziklák merednek.
De nekivágok a meredeknek! Mert élek még! Ha törten is,
Ha vérben is, ha görcsben is, még ha utolsó is vagyok,
kit az özönvíz meghagyott, de harcom végigharcolom
s a lobogót megmarkolom! Megmarkolom és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom, ha két lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig! S utolsó jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogót kitűzöm fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom! (Bellus)
|
Kezdőlap 
