|
Weöres Sándor: De Profundis Bárhonnan is lettem, földre-űzve
ruhámból e lenti akol bűze
nem múlik soha
Itt Istennek barma és virága
tolong egymás elevenét rágva,
szörnyű lakoma. Jót aligha vártam, mégse hittem
hogy ily nyomor zsúfolódik itten;
más csillag fia
ha egy percig kóstolna kínunkba,
mintha olvadt érc-özönbe hullana,
gőzzé omlana. Kedvből búba, bánatból örömbe
lódulunk itt föl-le, föl-le, föl-le
óhatatlanul,
mint ki előtt megkínzása végett
váltogatnak, világos-sötétet,
míg megtébolyul. Az ész itt az Észnek satnya fattya,
csak a dolgok héját tapogatja,
csontig sose jut.
Éber-álom félhomálya rajtunk,
így vesződjük mocsár-mélyi harcunk,
honnan nincs kiút: hisz egymáson élősködve élünk,
más halálán életet cserélünk:
a föld rendje ez.
Testvér itt a kő, fa, állat, ember,
testvért eszem lucskos gyötrelemmel
s testvérem megesz. Kóbor macska szívja csibe vérét:
ennek halálkínját, annak éhét
egyben szenvedem.
Sziklát zúznak, föld húsába törnek:
nem fáj az a kőnek, sem a földnek,
De fáj énnekem. Hogyha bármit ölnek, engem ölnek,
minden kínja, keserve a földnek
rám csap éhesen.
Lángba légy hull: én vergődöm ottan,
százszor halok minden pillanatban
s vége nincs sosem.
Léten túl is, ha szétnyílt a fátyol,
majd e világ-mélyi utazástól
reszketek, tudom.
Menny sem adhat már nekem nyugalmat:
Isten fénye közt is e siralmat
mindig jajgatom. (Zoltán)
|
Kezdőlap 
